Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)
— Gumibot-lerakat van ! — szóltam közbe. — Még sohase vettétek észre, hogy minőén járdaszigetnél van egy láda? A megállót jelző oszlopon . . . Nna! Hát mikor fölszál Inak, abba teszik; mikor leszállnak, visszaveszik! — Érdeke-es!... És ott szállnak le, ahol föl? — Jaj, de buta vagy! Hát az egyik ott száll föl, ahol a másik leszállt! — Tényleg?! — fordultak hozzám kórusban. Fölényeset bólintottam: — Még gyöngyvirág! Meg van ez szervezve: melyik zsaru mikor, hol száll föl, le! Azért rendőrség! Ezzel a gumibot-balhét megúsztam. De kiapadhatatlanok voltak: — És . . . igaz az, hogy ti Sztyivel a szabad ég alatt töltöttétek az éjszakát? Két hüvelykemet beakasztottam a nadrág korcába: — Hol a szentségbe másutt!? Elővettem a macsetémet, vágtam az indákat, bokrokat így! . . . így!. . . meg így! ... és mikor már olyan sötétbe értünk, mint az afrikai honpolgár valaga, akkor azt mondtam: Girincre, nyanyus! — Jé!... Mi az, hogy girincre? — Hát... az az, hogy héderezzen le, és verje be a durmot! — Mi?.. . Mit?. . . Micsoda?. . . Már nem is engem kérdeztek. Egymáshoz fordultak, hogy hátha valamelyikőjük mégiscsak fölcsap tolmácsnak. Izgatottak voltak, fülük hegyéig vörösödők, mert vagy a halandzsa dumámon, vagy a hangomon megérezték, hogy valami sikamlós témába keveredtem. De hülyeség volt belekezdeni, és semmiképpen sem akartam folytatni. Szerencsére, éppen arra jött István. Vele elvitettem magam a dohányzóba, leültem Eszter mögé. Egy nyurga, szőke, bodorított hajú srác beszélt éppen: — Azt az ivászatot! Később a Moulin Rouge-ból átjöttek Béláék is, a kis színésznővel, és akkor azt mondtam a pincérnek: három üveg Calvados-t ide, monsieur! . . . Nem azért mondom, de a nagy vörös később kikapcsolta a melltartóját... itt, elől, tudjátok ... és minden áron azt akarta, hogy csókoljak bele!... így volt, Béla? — Pontosan! — igazolta a borzas, fekete üstökű fiú, aztán hozzám fordult: — Te jártál már Párizsban? Éreztem, hogy nem kellett volna Eszter mögé ülni. Éreztem, hogy most könnyedén, természetes hangomon kellene felelni. Hiszen a krapek is jóindulattal szólt hozzám, hogy bevonjon a társalgásba. Különben is ő volt az egyetlen rokonszenves alak: bársonyfarmert húzott, hozzá olcsó pamutinget. — Felfogtam mindezt, de talán éppen ezért sikerült kicsit élesre a válaszom: — A Bakony az én Párizsom! Csend maradt utánam. István, aki eddig a halkan duruzsoló magnó mellett állt, belehuppant egy fotelba: — Megfordította az Ady-sort. . . — Szellemes — nyugtázta közönyösen egy nyakkendőben, fehér ingben izzadó kövér srác. Közben Eszti hátrább tolta a fotelt, én a sajátomat előrébb, úgy hogy egymás mellé kerültünk. Ha a kezemet a karfára mertem volna tenni, a kisujjunk összeér. Éppen vacsorához szólították a beszélgető csoportokat, mikor Eszter értem jött, pirosán, izgatottan: — Gyere! Tudtam, előbb-utóbb elkerülhetetlen. Már azért is hálás lehettem az öregnek, hogy eddig nem jelentkezett, s dicsértem magamban a bizottságot, amelyik olyan derekasan igénybe veszi, hogy például ebéd után nem ért oda a kórházba. — Alacsony volt, mint 18
