Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, III. rész)
Nem tudtam felállni. Négykézláb másztam volna arrébb, de újra és újra összerogytam. A haverok emeltek föl. Alig láttam. Csak a villámok égen cikázó útját tudtam kivenni. Fecó ölbevett, vitt le a Balatonhoz. Úgy éreztem, az egész fejem lángol, nemcsak a szemem. A fiúk belefektettek a vízbe, locsolgattak, mosogattak. Ez jót tett. — Emeljetek fel. Fecó leült mögém, az ölébe húzott, az arcomat simogatta, a hajamat boronálta hátra: — Látsz már? Öcsi!. . . Nézz rám, édesapám! Feléje fordítottam a fejem. Tényleg, kezdett kirajzolódni az arca, különösen a jobb szemem előtt. A ballal azóta sem látok rendesen: a köröm fölsértette a hártyát, az orvos szerint egyszerűen csoda, hogy ki nem folyt az egész, azonnal.. . Néztem Fecó arcát, és az jutott eszembe: A felesége most terhes az első gyerekkel. Ha majd megszüli, és a kiskölyök éjszaka fölsír betegen — talán arra fog ilyen aggódva nézni. — Persze, hogy látok! Mit arénáztok! — mondtam durván, nehogy elzokogjam magam. Ettől mindnyájan megnyugodtak. Felálltam, mentünk vissza az üdülőbe, hogy összeszedjék a cuccukat. Hétfőn az éjszakás műszakra kell jelentkeznünk. Az oszlopok némelyike egészen szabadon áll, kicsit sem támaszkodik a Badacsony tömbjére. Milyen szépre kialakultak, eredetire, egyedire! Pedig emberkéz, fomáló- szándékkal legalábbis, nemigen érintette őket. Maguktól lettek, amik lettek. Maguktól?. .. A Hold tányérja már fogyóban volt, de jégezüst fénye jól bevilágította ezt a síron túli, időn kívüli tájat. Megálltam a két legmerészebben kiugró oszlop mellett: Gyökerük van! A réseken lenyúlnak a mélybe, a Badacsony hasa alá, és forrón kapaszkodnak az izzó, eleven lávához. Ettől a gondolattól megvidámodtam, és megbátorodtam: Fogtam egy jó darab palát, leszánkáztam a zúzalékokon. Az aljban felvettem egy apró darab bazaltot, a kezemben melengettem. A nyaraló sarkánál megálltam. A két rendőr ott toporgott a lépcső alján. Szavakat váltottak, lágyan surrogó dunántúli tájszólásban... Az anyjuk keservit, hiszen ezek az én fajtám! Szegény emberek gyerekei. Naná! Igazgatók fiaiból nemigen lesznek rendőr őrmesterek. S ha egy faluban születünk, most talán együtt dolgozunk a külfejtésen. Kiléptem hozzájuk: — Foga van az időnek! Morogtak valamit. Elmentem közöttük, mindkettőnek súroltam a derékszíját. Persze: a hasuk a legdomborúbb. Jókat esznek-isznak, sétálgatnak, de most ki kellett kec- meregni az asszony mellől, hajnalok hajnalán, hogy ezt a csavargót ellenőrizzék! Levettem a kulcsot a szemöldökfáról: — Már pakolok, uraim! Jöjjenek be egy pálinkaszóra, ne fázódjanak itt! — Sok a szöveg! — mondta a magasabb, idősebb. De azért tanácstalanul néztek egymásra. Kegyelmes hangulatban voltam, megadtam nekik az utolsó lökést: — Jöjjenek, no! Különben képes vagyok, és meglépek a hátsó ablakon! Bedübörögtek. A konyhában ültek le, s csak a sapkájukat tolták följebb egy kicsit. White Horse-ot bontottam. Bekaptuk egyszuszra. A fiatalabb, a tizedes megcsavargatta a fejét: — Micsoda ital!... Fontos elvtárs lehet a nagybátyja! 26
