Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 2. szám - Tamás Menyhért: Virradtunk vesztése (Részletek a Tövises talppal című oratóriumból)
nézz arcomra; árnyékos völgy, nézz szemembe; retteg orv-tőrt, éjem napom abroncsozza, napom éjét sokszorozza, mintha álmom folytatódna; ember, állat mered holtra, messze s körül erdők üszke, madártollú hull a tűzbe, sehol egy fa — menhelyt adna, félelemnek nő hatalma. APÁM Félelmemnek nő hatalma. ANYÁM Sehol egy fa . . . sehol folyó enyhülésre, isten, kitől sorsát kérdje, térdén magosulna; irgalmától megváltódna, sehol, sehol . . . semmi, legjobb vóna nem is lenni! — ötvenen túl, múlást innen, nem is éltem, azt kell hinnem, túlnan éltem, nem is innen. APÁM Alig ültünk tort vesztett világon, mű váltunk sírnivalóvá . . . Árnyék árnyékra suppan, denevér-útját járja háztetőnk fölött a setét; kinek hajába kap, kinek borzulatát hozza — dombok hörgését zúgatja fülébe. Reám padlás-port szitál, összítve gyérült hajamat. Bomlását kivárni immán fogytán erőm. ANYÁM jobbik módból szűkösségbe — telt a padlás, pajta, pince, hordókban az új bor szintje, terült asztal . . . éppen nem is mint a rég-mesékben, míg egy napon nyílt az ajtó . . . tornyot állt a Végrehajtó! APÁM Megadtam mi járand a császárnak, istennek, ami istené — csak magaméi előtt állok ürült kézzel. ANYÁM Csizma volt a torony lába, Árnyék dőlt a csizmaszárra, padlást, pincét ától járta,
