Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 12. szám - Németh László írói pályakezdésének 50. évfordulója - Németh László: Pusztuló kertek

hagyták ott Bocskayt. A nagyobb lányok köré a kinn lebzselő diákságból itt verődtek az első lovagok, s nénje nevelésiben a kis Csilla is erőre kapott s verejtékesre szopta, aludta magát a dió sárga árnyéka alatt; én azonban lemondtam a vendégeket,sföladtam a szükségnyaralóvá lett Cseresnyést. A „farmnak” annyi haszna' lett, hogy egész nyarat, az utolsót, együtt tölthettem a margaréták szirmát számoló s vérző ínyét mutató barátommal, s az ostrom után ennek az árából hozattuk rendbe a Törökvész úti ház belukasztott falát és tetejét.

Negyvenhat nyarán, egy kis országjárás során benéztünk Bocskayba is. A pusztulás, melyet mi sem tartóztattunk fel, a kertben tovább haladt, a házból pedig egy gipsz- kötéses férfi sántikált ki, egy debreceni bejáró, akit ledobott a motorbiciklije.

Ettől fogva eszembe sem jutott, hogy kerthez énnekem még közöm lehet. A vásárhelyi kert, az artézi kút körül, inkább csak udvar volt, az Égető Eszter türelme kellett hozzá, hogy egy-egy friss ültetései s következetesen ki-kiszáradó fácska seny- vedjen a gonosz földben, a málnabokrok s lilavirágú aszterek szomszédságában. De a sors, mint annyi más esetben, itt is tartogatott még egy ellenbizonyítást. A lányom és férje, ötvennégy nyarán egy balatoni kiránduláson, az Apáti tetőről széttekintve, eltökélték, hogy ez a hely az, amin őnekik házat kell építeniük. A rákövetkező nyár végén már a fákat is elültették a nyaraló körül, hogy a harmadik őszön innen induljanak el a határ felé. A lányom, aki biciklin hordta az építkezéshez a cementes zsákot, kilenc év múlva, mint kanadai vendég látta viszont a megnőtt növényeit. A telek jogilag a két testvéré lett, a gondja azonban ránk, szülőkre szállt. S minthogy én akkor már beteg voltam, s a pesti éghajlat más okból sem volt kívánatos, előbb csak mint házőrző kaptam ide, hogy aztán végleges szanatóriummá legyen a sajkódi telek. Áfák persze nőttek, szaporodtak, s minthogy az „agydiéta” úgyis megkívánta a fizikai munkát, kertésszé tettek engem is. Most már nem úgy álltam neki, minta Bocskay kertben; a „kísérletező ember”-nek azonban itt is volt egy-egy fellobbanása; egy nyáron még zöldséget is próbáltam termelni, kétségbeejtve a közös kút kimerülésétől tartó telepieket. S amíg a fákfiatalok voltak, s a kemény munkára ott volt a kicsit mogorva, de állandó s alapos segítség, a rámszakadt kertben több volt az öröm, mint a kétségbeesés. A csemetéket egy mezőgazda barát szerezte be, s első gyümölcseik bemutatkozása új s új meglepetést hozott. Az egyetlen gond a tetű s a tarack volt ebben az időben. A gyümölcsöst szakértő tanácsra fölszántattuk, aminek a következménye az lett, hogy minden más gyom kiveszett, csak a tarack maradt meg, dühösen ostromolva a kis fák tányérját is.

Még nagyobb ijedtséget okoztak a különféle tetűinváziók: egyik az őszibarackhajtások végibe csavarta be magát, úgy hogy csak az olló váltott meg tőle, a sebesebb, a kékes, amelytől órák alatt áttetszővé lett a hajtások vége, a nikotinnak azonban hozzáférhetőbb volt, s a fekete, amely főleg a cseresznyefák levelét sodorta be. Lassan azonban épp ezek a legyőzhetetlennek látszó ártalmak szelídültek meg leginkább. A tarack nem szereti az árnyékot; előbb a magas törzsű fák alatt ritkult meg, aztán itt is, ott is elnyomta, békés együttélésre szorította a többi gyom s a fű; úgy hogy a mi fáink köze is olyan lett, mint körül bizonyára ősidők óta a mező.

A tetűben is volt kímélet. Amikor már úgy látszott, hogy a nikotin s az új csodaszer, a Wofatox, a visszanyomás után még vadabb rohamra készteti, úgy hogy pesti utaimon a hazai tetűvel álmodtam, július derekán, egyszer csak eltűnt, ki tudja hová. Ma már, ha meg is vannak a kedves alanyai, a többit a hangyák járása előtt nekimenve nem nehéz megvédeni. Ahogy azonban öregszik a kert, úgy jönnek elő az öregebb hibák. Ezek egy részének az oka a kertészben van, másrészt azonban úgy hiszem, közös nyomora az efféle kerteinknek.

Szabó Lőrincet botránkoztattam meg egyszer azzal, hogy író abból lesz, aki más-