Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Németh László írói pályakezdésének 50. évfordulója - Németh László: Pusztuló kertek
NÉMETH LÁSZLÓ PUSZTULÓ KERTEK Ha az ember elég soká él, elég sok elődére emlékszik, s elég sok utódját figyelheti meg, meglepetve látja, hogy amit a maga legszemélyesebb, különös körülmények ösz- szejátszásaként kialakult tulajdonságának hitt, nem az ő tulajdona, az öröklés csatornáin került belé, s másokban vándorol tovább. Különösen szembeszökő ez, ha legidősebb, külsőleg is leginkább rámütő unokám figyelem. Ami gyermekkorom mámoros titka volt, hogy magamra maradva percek alatt egy kis époszba szőttem be magam, s ami szépírói képességem magva lett, hogy a kitalált élményszerűbbé vált, mint amit emlékezetből másoltam — a képzelet szóval — őt éppúgy kerítette, négy-öt éves korától már, hatalmába, mint engemet; katonái fölött ugyanazzal az elrévedő pillantással nézte a felgomolyodó jeleneteket, s a magának mesélt történet kritikus pontjain éppúgy lódult meg, s szavalta suttogva maga elé a fülében levő párbeszédek ráeső felét. Egy különbség azonban van a kettőnk részegsége közt. Az ő képzelete szociálisabb; ha társat kap hozzá, megosztja. Ezzel különös hatalomra is tud szert tenni, nála idősebb, okosabb fiúk fölött, mint akiket egy addig ismeretlen élvezeti szerre kapatott rá, elhitetve velük, hogy almafájuk hadihajó, melynek kosarából vészjelző kiáltások közt lehet kémlelni a tengert, s fedélzetéről vissza kell verni a csáklyázó ellenséget. Az én képzeletem zárkózottabb volt. A betegség fölléptéről szüleimnek sem volt tudomásuk; később, ha a szilasi rokonok a ház sarka mögül meg is lestek, abba, ami bennem folyt, nem volt bejárásuk. Történeteimbe csak a kertutak voltak beavatva, melyeken (az önhipnózis eszközeként) egy pálcikát dobálva, jártam és álmodtam. Ezeket az álom rohamokat ugyanis többnyire kertek váltották ki, s vették ihletően körül, s elgondolkoztató módon már első jelentkezésükkor is egy vesztett ügyhöz tapadtak, melyeket nem mint vezér, csak sugalmazó, én vittem váratlan diadalra. A vízivárosi kert virág- állványai közt, ahol az ős-éposz fogant, egy pedagógiai célzatú játékhoz tapadt a nagy vállalkozás. A régi Magyarország megyékre szétszedhető karton térképe oltotta képzeletembe a szétszedett országot, melyet mint egy önkéntes ifjúsági hadtest vezérkari főnöke, megint csak én drótoztam össze. Ezt követte részben még a szilasi, majd a bo- gárdi kertben az íróság kezdete, melynek a munkahipotézisében negyven-ötven év múltán nem nehéz az első álmok modelláló hatását fölfedezni. A kerttörténeti munkák, mint a Rapaics Rajmundé, vagy Ormos Kerttervezése, a híres nagy kertekről, kertépítőkről szólnak, Le Notre Versailles-áról, a pozsonyi Érsek-kert tervrajzáról; olyan munka azonban idáig nem igen került a kezembe, amely azt írná le, milyen volt a kisemberek kertje a középkorban vagy a közelmúltban. Én pedig ilyenben szeretném a szívemhez nőtt kertek rokonait végigjárni. A vízivárosi: kisvárosi kert volt, amilyen a „braunhakszlerek” Óbudáján lappanghat még nehány. Gyümölcsfa csak egy volt benne, egy órjás kajszi hátul a „sufni” fölött (melynek a falába egy vörösre festett negyvennyolcas ágyúgolyó volt befalazva); azonkívül két orgonafánk volt, az iszapos, használatból kiment kút előtt és mögött a földbe eresztett gyökere; az udvar többi része macskakővel volt kirakva, s csak dédnagynéném dézsái, ládái, állványai alakították tavasszal kertté, a mosókonyhából előkerült leanderek, rózsaszín szirmú gránátfák, a zöld deszkaállványokra kitett muskátlik, begóniafélék, fuk- sziák, Krisztus kalapácsa. Ez a mozgó kert persze nem élte túl öreg gondozóját, ami megmaradt belőle, szétvitte az ostrom, a szétlőtt ház helyén egy vakfalat, az udvaron rozsdás bádoglomokat láttam arra menve. 3
