Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Hatvani Dániel: Koronaakác
annyian; a Nyírségben tájékozódó Ratkó József, az Alföldön otthonos Buda Ferenc, a Dunántúlra hazatérő Bella István, az Erdélyt járó Farkas Árpád és Magyari Lajos. Ez a névsor egyszersmind Hatvani Dániel költői nemzedékét és környezetét is megjelöli.) És személyes közelből, személyes érdekeltséggel gyűjt, vizsgálja, sorolja szűkebb szülőföldjének élettényeit, gondjait, panaszait. Ebben a személyes viszonyban: érdeklődésben és felelősségtudatban valósul meg az, amit Illyés az alany és a tárgy, a költő és a világ dialógusának nevez. És valósul meg a személyes költői forma is. A pontosságra törekvő beszámolókat („lírai riportokat") ugyanis időről időre meditativ összegzés vagy kitekintés szakítja meg, zárja le. Idézzük az iménti verset, a Falusi udvar sorait: „Csörömpölést feledő gúzsok merevednek a lécen, / szurokká olvadt a kocsikenőcs a kerékagy üregében, / ahogy megszűnt tengelyen forogni, kiszikkadt; / szétlottyant, mint a Tejút árkába lökött csillag, / önmaga a kihűlt értelem, Széttöredezett Világ. . . / Alig átlátható hullámok mossák az udvar roppant Atlantiszát.” Majd néhány sorral később megint: „Visszeres oszlopain támolyog a kocsiszín hazátlan, / fakul a szalmatető, a lótörlő rongyból kihull a por, / fölfeslett a takarmányos kas, ürességében fuldokol. / Micsoda rétegek! Akár a kőbaltáig áshatsz le innen. / Micsoda szomjúság feszült a szívre szivacsosodott hitben!” A meditáció, a személyes hang, a költői vallomás ismételten bekövetkezik a tárgyias képek, szociog- ráfikus megfigyelések után. Ez a tárgyiasságból és személyességből, leírásból és vallomásból építkező szerkezet az elégia korszerű formáját hozza létre. Elégiát, minthogy a költőnek mindahhoz, ami megfigyel és leír, személyes köze van, leszámolása egyszersmind búcsút jelent, amely fájdalmas még akkor is, ha — városi emberként és felkészült szociológusként — tudja, hogy az ismerős világnak, a gyermekkori tájnak és életformának meg vannak számlálva a napjai. Hatvani Dániel tudatában van annak, hogy a kisparaszti élet ma már korszerűtlen és sivár, emlékei mégis ehhez az élethez fűzik, búcsúja ezért nem lehet könny- telen. Innen ered a „szociográfikus”, tárgyias versek elégikus közérzete. Verseinek formai fejlődése egyrészt az elégiához vezet tehát; másrészt a lírai dal egy korszerűbb és összetettebb alakváltozatához, amely áttételesebben és távlatosabban mutatja be a környezetet, és kevésbé közvetlenül ad számot arról a párbeszédről vagy perről, amibe a költő és a külvilág kényszerült. Ezekben a versekben (pl. Aranysípok, Kinőttek újra a füvek, Homoki szél, Szögezett csillag, Sugárzó vatta hull, Aklod hagyod, Koronaakác) nem váltja egymást a leírás és a vallomás; a táj, a természet rezdüléseit idézve nyer kifejezést a költő lelkiállapota és indulata. A külső világ képe a belső állapothoz simul, azt tükrözi, azt fejezi ki. Természet és lélek találkozik, a tájkép a személyiség lírai rajza lesz. Mint a Sugárzó vatta hull soraiban: „Varjak tolla esőtől fényes / kristálytömbbe préselt tél lesz / gyémánt-szikrát villant a jég / felgyújtja a mindenség szívét / Meztelen fák táncot ropnak / raffinált fényéban a holdnak / ünnepét ülik gyökereknek / halottakkal szeretkeznek”. Vagy a kötetzáró Koronaakácban: „Mesgyéid mossa jégeső, / kopog bogárhad zátonyán / s pontos dózisban érkező / sugár villantja koponyám. / Kikerülnélek — nem hagyod, / célzód golgotás homlokom / s indulnak lándzsák, csillagok / dértől szikrázó homokon.” Az első vers az elhagya- tottságot, a lélek befelé fordulását sejteti, a második a felelősségtudatot, az elkötelezettséget, azt, hogy a költő belső viharaiban, csüggedései- ben is vállalja a neki rendelt sorsot, a szülőföldet és a szolgálatot. Mert valójában az „elégiáknak” és a „daloknak" ugyanaz az értelmük és a szerepük: a világgal (pontosabban egy történelmileg és társadalmilag meghatározott világgal) szembesítik a költőt, teret adnak annak a drámának, annak a pernek, amely közte és világa között kialakul, és felkutatják a katharzis, a megoldás lehetőségeit. Ezt a lehetőséget Hatvani Dániel a költői felelősség- tudatban és a közösségi morálban találja meg. Nern mintha nem lenne tudatában a vállalkozás nehézségeinek. „Itt ahol legmélyebbek Európa árkai / hörög a víznyelő rácsa nyeli a ganajlevet / megállók csatakosan didergek a fagy korbácsára várva / makadám-sárfolyó latyak-ország ez az otthonom mégis” — fejezi be Sárország című versét, nagyszabású elégiáját arról a világról, amely a homokon épült, s nem egyszer a homokba temetkezett. Nem fest felhőtlen idillt, mégis vállalja otthonát; érte lázad fel, ha kell, érte robbannak indulatai. Alany és tárgy, költő és világ párbeszédében és küzdelmében így érhetett el eredményt az alkotó személyiség önmegvalósításra törekvő vállalkozása. A világgal találkozva és küzdve találkozhatott, küzdhetett meg önmagával, saját sorsával is. „Virágozni szeretnék” — mondja érezhető nosztalgiával egyik versében Hatvani, derűsebb dalra vágyva, felhőtlenebb égre, boldogabb mezőre gondolva. Ám ő maga is tudja, hogy világa és otthona ott van a súlyosabb létben, a nehezebb gondok között. Versei tanúsítják: ott tud virágozni is. (Szépirodalmi Kiadó, 1975) POMOGÁTS BÉLA 91
