Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - MŰVÉSZET - Naiv művészek vallomásai - Bodri Ferenc: A naivok művészete - témák és kapcsolatok
sorolja a jelesebb bemutatók helyét és idejét: az utóbb: másfél évtizedben már az egész világ csodálja a „modern neoprimitívek” munkáit. Az autodidakta képzőművészet előtt 1930 körül nyíltak meg a legismertebb galériák és múzeumok, a naiv festők és szobrászok már nemcsak a költők és a nagyhírű pályatársak kedvencei: a „vasárnapi képzőművészetnek” már rendszeres triennálékat rendeznek Pozsonyban (1966, 1969, 1972); éppen az idén is. Wilhelm Uhde óta nagyhírű szakértők és kutatók gárdája (Apollinaire, Oto és Lise Bihalji-Merin, Jean Cassou, Peter Gorsen, Anatole Jakowsky Leo Navratil, Henri Perruchot, Juliane Roh, Dora Vallier stb.) tanulmányozza és elemzi a képzőművészet e furcsa ágát. Az általuk szerkesztett kézikönyvek, katalógusok és albumok leírása négy teljes hasábot tölt meg a zürichi ismertetőben. A korábbi tárlatok közül e mostani nemcsak gazdagságával emelkedik ki, hanem avval is, hogy ezúttal témák és kölcsönhatások vizsgálatával, szinte tudományos rendszerezésben kísérelnek meg a kiállítók a naivok művészetében „modellt teremteni”, először módosítnak korábban általános, de újabban tévesnek ítélt nézeteket. Kölcsönhatásokat és kapcsolatokat látnak ott, ahol ezek nemléte szinte megdönthetetlen axióma volt. A naivok szemléletében talán ezúttal új fejezet nyílik. Az új koncepciót, a tárlat új rendszerét Oto és Lise Bihalji-Merin teremtették meg, akiknek a Vámos Rousseau-ról írt könyveik, modern művészportréik magyarul is olvashatók. Felhívásukra a világ minden tájáról érkezett mű Párizsba és ezúttal Zürichbe is; a képanyagot négy teljes lapon sorolt gyűjtemények és gyűjtők (közöttük a budapesti Nemzeti Galéria, a rákospalotai múzeum, a miskolci városi galéria és a Hermann Ottó Múzeum) kölcsönözték, az alkotásokat bizonnyal bemutatják több nyugat-európai városban ezúttal is. Ma már nincsenek csak önmaguknak és csak önmagukban élő alkotók,a modern kommunikáció eljut a vasárnapi művészek műhelyeibe is. Oto Bihalji-Merin bevezetője a katalógus előtt a naivok „kapcsolatait, analógiáit és különbözéseit” vizsgálja tehát. Elgondolkodtató, hogy mi késztet teljesen eltérő élethivatású embereket a művészkedésre, és elgondolkodtató, hogy mi választja el a naivok művészetét a népművészettől: mi teszi félreérthetetlenül „mássá” a modern vasárnapiak művészetét. Leg- elébb talán a százados hagyományok hiánya, az alkotó mester társadalmi helyzete és tevékenységének individuális indítékai. Az, hogy a naiv művész nem valamilyen folklorisztikus hagyományt követ, hanem önmaga pszichikai törvényeit. A nemes és tiszta harmóniára törekvő vágyat, amelynek a képeken és szobrokon megnyilatkozó varázsa adja a mű elbájoló és többnyire teljesen egyéni értékeit. Úgy tűnik, hogy a művekben a modern környezetben élő egyszerű emberek „elveszett paradi- csom”-képzete jelentkezik, mindaz tehát, ami korábban akár a tudatos művészet sajátja is lehetett. Hatásuk talán ezért is olyan elemi erejű. A műelemzés szempontjai ezért elsősorban művészi szempontok lehetnek a naivok esetében is, és csak ezután szociológiaiak vagy lélektaniak; az utóbbiak amúgyis az előzőből következők. Szerencsére talán már eltűnt a naiv művészet környezetéből a rosszízű, üzleti, sőt faji indítékú „őstehetség jelleg” hangsúlyozása, mint ez jó néhány évtizede nálunk is megmutatkozott. Helyébe a tudományos elemzés lépett, az elismerés, a szakszerű vizsgálat és a szelíd rácsodálkozás. Mindaz, ami a művészi és emberi purizmus minden formáját, irányzatát és műfaját megilleti. Igaza lehet R. H. Wilenskinek, aki a modern francia festészet alakulásában Henri Rousseau tisztító hatásának kiemelt jelentőséget tulajdonít. Történelmi tény, hogy Picassóék és a költők először a műveket csodálták, és csak utóbb a Vámost, az alkotás gyermeki szépsége jobban érdekelte őket az alkotó rendhagyó figurájánál. Később, igaz, rajongói lettek a mesternek is. Csodálatuk és tevékenységük eredménye lett, hogy napjainkban a naiv művészet már önálló hagyományokkal rendelkezik, az interkommunikációt és „hagyományképzést” triennálék és tárlatok, múzeumok és galériák, művészettörténészek és szociológusok, albumok, könyvek és katalógusok segítik elő. A zürichi katalógus névsorában a nevek között jó néhány itthon és másutt élő magyar primitív festő részletes nacionáléja és portréja található. Az eszéki Fejes Imre, az újvidéki Homonnai Pál, a már Hamburgban született Stefula György, mellettük a kecskeméti Orbán István; valamint Gajdos János, Győry Elek, Markovits-Horváth Antal, Mokry-Mészáros Dezső és Süli András képviseli a magyar pályatársakat, azokat is, akiknek műve a tárlaton, életrajza a katalógusban nem található. A naiv festészetnek vannak már sugárzó és példaadó klasszikusai, de tanult követőjük sem kevés. Elég talán Henri Rousseau, Nikosz Piroszmanisvili, Joszif és Ivan Generalics, André Bauchant, Camille Bombois, Adolf Dietrich, John Kané, Morris Hirshfield, James Lloyd, Orneore Metelli, Nikifor, Paps, Anna Mary Robertson Moses, Séraphine Louis, Louis Vivin, Shalom von Safed, Ferdinand Desnos, Adolf Wölfl nevét említenünk (a névsort abbahagyni amúgyis nehéz); művészetük bevonult már a galériákba és múzeumokba, képeiket nem kevés magángyűjtő szeretné szalonjában felfüggeszteni. A közéjük tartozó magyarokat említettük az elébb. Művészetüket elemzik a modern kézikönyvek is, néhányukról szép portrét találhatunk a nemrégiben magyarul is megjelent A modern festészet lexikonában. Bihalji-Merin „naiv monográfiái” külföldön több kiadásban ismeretesek. A mostani tárlatra azonban néhányuk műve, sajnos, nem került. A katalógus színes táblái után, tematikus csoportosításban, minden kiállított mű reprodukciója, az alkotók bemutatása és a művek leírása következik. Tanulságosak az új szemlélet hatására rendezett 81
