Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Szociográfusok tanácskozása Kecskeméten (Összeállította Zám Tibor)

joga, ha úgy tetszik kötelessége, hogy az adott, konkrét helyen és esetben, ahol rosszul mennek a dolgok, ahol visszamaradt a helyzet, azt maradéktalanul feltárja. Ebben benne van a totalitásigény; nem úgy, hogy az író melléje elmondja, mennyi szép dolog van még azonkívül; hanem úgy, hogy annak az adott rossznak a feltárása során, stiláris eszközökkel bár, de éreztesse azt az összefüggésrendszert, amelyben az egészen belül az az adott ügy vagy hely rossz.

A másik: aki szociográfiát vállal, az számoljon és számolhat azzal, hogy szembetalálja magát bizonyos konzervativizmussal, ellenérzéssel. Differenciálni kell ebben a kérdésben: a régi és új harca folyik, és ez nálunk nagyon erősen összefonódik bizonyos érdekrendszerekkel, érdekrendszerek mozgásával is. Kisebb-nagyobb egyetemes és társadalmi érdekeknek van itt viszonylata. Találjuk meg ehhez az érdekharchoz illő, annak megfelelő tónust a vitában, ha tetszik, kölcsönösen.

Itt volt például az a bizonyos penészleki eset, utána Darvasnak a drámája. Amikor VEGH ANTAL megírta a Penészleki riportját, akkor minden lokális érdeknek nevezhető megmozdult ellene. De mi volt ennek az érdeknek a tartalma? Az, hogy egy csomó ember az életét adta bele, hogy az ország legelmaradottabb része előrelépjen. Na, most ez könnyen átjátszódik, hogy csak a rosszat írja meg az író. Darvas darabja már egy össztársadalmi jelenséget fogott meg, amelynek a lényege az volt, hogy miről lehet és miről kell beszélni, vagy mit kell kimondani, és mit nem lehet kimondani. A lokális érdeknek és az össztársadalmi életnek e dialektikájából nyilvánvaló nem ingyen, nem harc nélkül, nem vita nélkül, nem mérkőzés nélkül, de a társadalmi mozgásirányoknak megfelelően, az össztársadalmi érdek kerül ki győztesen. Én ezt azért említem, hogy az össztársadalmit kell megtalálni ilyenkor. DARVAS darabja többek között ennek a megtalálása volt. Darvas darabja jelezte az egységen belüli ellentéteket.

Némely felszólalásban rendkívüli hangsúlyt kapott az, hogy mindenki a saját lelkiismeretének parancsa szerint tegyen szóvá mindent. Ezzel első szinten maradéktalanul egyetértek: a lelkiismeretem szavára hallgatni, az lényegében azt jelenti, hogy őszinte vagyok magamhoz, és őszinte vagyok a világhoz. De én azt is megtanultam, hogy az őszinteség még nem az igazság. A maradéktalan őszinteség jegyében a lelkiismeretem parancsára, mint belső hangnak a parancsára való odafigyelés, az nekem soha nem jelentett garanciát arra, hogy az igazságnak a közvetlen közelében vagyok. Az őszinteség rendkívül fontos társadalmi tényező, mert mindig nyíltabbá teszi a helyzetet. És csak bonyolítja, zavarja a helyzetet, ha az igazság kiderítése mellett még azzal is bajlódnunk kell, hogy az ember őszintén beszél-e vagy nem.

Én a lelkiismeretet, a szót elfogadom, de ebbe még azt is be kell kalkulálni, hogy az igazság kiderítésének, megközelítésének mennyi más vonatkozása, összefüggése, feltétele van. Egy ilyen kiszélesített, egy ilyen körültekintő, nemcsak a hang szavára hallgató, hanem a hangot felülvizsgáló, a hangot kontrolláló, a hangot a tényekkel, a világgal, a valósággal egybevető lelkiismereti szélesség értelmében tudok csak egyetérteni.

Azzal én is egyet tudok érteni, hogy minden nemzeti energiát fel kell szabadítani. Legfeljebb azt tenném hozzá, hogy minden nemzeti energia felszabadítása rendkívül nehéz és rendkívül hosszú és tartós feladat. Ez a szocializmusnak is egyik célkitűzése, de megmondom, hogy addig, amíg a szocializmus az egzisztenciális egyenlőtlenségnek a világa, addig, amíg van ilyen súlyos történelmi örökség — nem is nevezem örökségnek, inkább szükségszerűségnek —, mint a falu és a város, a szellemi és a fizikai munka megoszlása, különbsége, ellentéte, és mindezek társadalmi konzekvenciája, mindaddig, amíg ezek a nagy alapvető ellentétek fel nem oldódnak, addig a népi és ezen belül általában nemzeti energiák, egyáltalán az emberi energiák felszabadítása nem

84