Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Jócsik Lajos: Nép és ökoszisztéma

A nép tehát majdnem egynemű tájakban élt. A vándorlások nem hoztak, nem idéztek elő ökoszisztéma-váltást a nép életformájában. Ezt mondja az ökológia logikája. De mit mondanak a kútfők? A IX. században élt Bölcs Leo görög császár azt írja az általa turkoknak nevezett magyarokról, hogy nemzetségek és ágak szerint elszéledten télen-nyáron állandóan legeltetik lovaikat. Kortársa, az arab Ibn Roszteh, már meghatározza a legeltetés módját is. Előadja, hogy a magyaroknak sátraik vannak, és arra mennek, ahol a legeltetésre több és jobb a legelő. Télen folyókhoz húzódnak és ekkor halásznak is. A XI. századi perzsa Gurdézi is említi, hogy télen, aki a Dnyepertől távolabb lakik, közelebb húzódik a folyóhoz, ott telel ki, és halászattal is foglalkozik. Mindebből az következik, hogy télen a magyarság táplálkozási láncába, piramisába átmenetileg beépült a halhús fogyasztása is. A legelő, mint fő élőhely és eltartó ökoszisztéma mellé tehát, kisebb mértékben és téli időszakra be kell iktatni a halászat révén az aqua-ökoszisztémát is, a legelő mellé pedig a rétet, mely dúsabb zöld növényzetével biztosította az állatállomány átteieltetését is.

Mindebből az az ökológiai következtetésünk, hogy amikor hátában (testvér) népektől hajtva a magyarság bejött Európába, kontinenst válthatott (Ázsiából Európába), de ökoszisztémát nem. Füves pusztákról űzték el, és menekülésében füves pusztákat keresett. Fő életforrása, a legelőn tartott állattömeg más váltást nem tett lehetővé és elfogadhatóvá — a fennmaradás szempontjából. Ez a létmeghatározó tényező átüt az emberföldrajzi felfogás kötésén is. Lássuk csak a kötésen átütő vérfoltokat. ,,A magyarság déloroszországi hazáira emlékeztető, a honfoglalás korában gyéren lakott, politikailag szinte légüres térnek tekinthető erdő-tölgyes pusztavidék nagyon megfelelt a honfoglaló nép, főleg sátoros pásztor, mellékesen földműves életformájának. Csak a zártabb állományú, aljnövényzetben szegényebb bükkösök övezetével kezdődik számára idegenebb világ. A „sötét erdő”, vagy „fekete erdő”. Nem csoda tehát, ha kezdetben a medencerendszér síkságainak és alacsony dombvidékeinek füves pusztáit és tölgyeseit, úgynevezett „tarka erdő” vidékeit szállta meg. Nagyjából az a terület ez, amelynek szárazabb jellegét a 600 mm-nél csekélyebb évi csapadék és a lösz nagyobb tömegű előfordulása is jelzi. Nem véletlen az sem, hogy a megszállás súlypontja ezen a területen belül főleg a Dunántúl” (Bulla—Mendől).

Azt a kiigazítást kell tennünk, hogy a medencében való letelepedés nem azért felelt meg a népnek, mert az politikailag légüres tér volt. A nép addig és oda húzódhatott, átkelve a Kárpátokon, ahol ugyanazt a tájszisztémát (ökoszisztémát) találta, amelyet a másik kontinensen otthagyott. A füves puszta (enyhe erdőkkel „tarkítva”) volt a világa, tudata ő maga. Tehát ugyanilyen ökoszisztémában állapodott meg. Hol? A Dunántúlon! Illetve, ahogyan jött a Kárpátoktól: túl a Dunán! A peremvidéken azért nem állapodott meg akkor, mert ez az erdős-hegyes világ nem volt az ő ökoszisztémája. Ebben igaza van a Teleky-féle gazdaságföldrajzi iskolának, hogy a nép erdőből, vagyis — szerintünk: a silva-ökoszisztémából — a bükkösöket nem szerette. De nem a sűrűségük és sötétségük miatt, hanem azért, mert az aljnövényzet nem volt „füves”, ahol az állat ellakhatott! Füvet csak a ritkás tölgyesekben talált az állat a legelők után. A medence koszorújában a viszonylag alacsony dombok tölgyeseit magasabban, 1000—2000 m magasságban a legelő-fű nélküli bükkösök váltották föl. Ez a táj nem politikailag, hanem „legeltetésileg” volt idegen a nép számára.

Milyen volt a nép társadalmi szervezete? Tudjuk, törzsi szervezetben élt. De milyen volt ezen belül? Az újabb kutatás bebizonyította, hogy ismerte a rabszolgaságot. Másrészt a törzsi szervezet szétesett volna, ha nem tartja össze — katonai erő. Ezt az erőt a lovasság jelentette. Az a kérdés, volt-e a saltusnak, s a legeltetésnek eltartó ereje a katonai szervezet fenntartásához? Volt, bár egyoldalúan fehérjetáplálkozást biztosíthatott. A legeltető életformának az volt a roppant előnye, hogy a fő élelem25