Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - SZEMLE - Hatvani Dániel: A tokaji „kihívás”
A TOKAJI „KIHÍVÁS” Nem mindennapi szellemi csatározásnak voltam szem- és fültanúja augusztus első hetében, a negyedik tokaji írótáborozáson. Holott az előre meghirdetett téma — a nő és a munka — inkább csak a protokolláris ünneplés alkalmát ígérte, a Nők Nemzetközi Éve jegyében. Ám a témában rejlőgyúanyaglángrakapott.s égető gondok parazsával töltötte ki a nem is olyan merev kereteket. A táborozás szervezőinek egyikeként a miskolci Napjaink c. folyóirat augusztusi számában kellőképpen és színvonalasan exponálta a tanácskozás programját. A két szociográfikus írás címét, s a szerzők nevét két hónap múltán is érdemes visszaidéznünk. Tóth Pál A vidéki ipartelepítés, a nő munkája és az átalakuló falusi munkáscsalád címmel adott közre egy tanulmányrészletet, amely kikezdhetetlen tárgyszerűségével, szociális érzékenységével a klasszikus magyar szociográfia legnemesebb erényeit csillogtatja. Ora- vec János Pillantás az ablaktalan gyárba című írásában inkább a riportázs szintjén, ám az igazság kimondásának igényével és forróságával rajzolta meg az egyik miskolci könnyűipari üzem belső életét. A nők sorsa munkábaállásukkal nem vált egyértelműen könnyebbé — ebben nem volt nehéz egyetérteniük a tanácskozás résztvevőinek: íróknak, szociológusoknak, újságíróknak, népművelőknek, közéleti embereknek. Csakhogy a női munkavállalás nyomában számos, részint prognosztizálható, másrészt előre nem látható következmény lép fel, s ezek megítélését tekintve már inkább megoszlottak a vélemények. Tanúi lehetünk a családi élet, az erkölcsi normák változásának csakúgy, mint az életformaváltás ezernyi más kísérőjelenségének. S ha mindezekkel nem számolunk idejében, hathatós intézkedések egész sorával, az üzemtelepítés a női kiszolgáltatottság béklyóit nehezíti, ahelyett, hogy feloldaná azokat. Általában is bűn az embert munkaerővé redukálni — nők esetében kétszeresen az, minthogy a társadalom újratermelése nem pusztán biológiai értelemben hivatásuk. A riporter, aki arra a következtetésre jutott, hogy a női foglalkoztatásra berendezett pamutfonó üzemben végzett munka lélektelen, szembe találta magát a tanácskozásra meghívott gyári nőküldöttség tiltakozásával. E szembesítés egyébként sem volt tanulságok nélkül való, félreérthetetlenül megmutatta, hogy az adott valóság részleteit mennyire másképp szűri meg az „érdekeltek” és a kívülállók optikája. Nehezen eldönthető kérdés, hogy melyik a kevésbé torzító. A lélektelenség, mihelyt tudatosul, abban a pillanatban elviselhetetlenné válik. Az adott lét azonban — a közismert marxi kategória szerint — másfajta tudatot feltételez. Ez nem zárja ki azt a reményt, s távlatilag mindenképp kívánatos folyamatot, miszerint a munkásnőkben is fel kell támadnia a tartalmasabb — bár nem minden esetben kényelmesebb — élet iránti igénynek. A tokaji tanácskozás — a Napjaink munkásszociográfiai vállalkozásával együtt — eloszlatott egy, a valóságirodalmat művelő írók körében is eléggé elterjedt hiedelmet, azt nevezetesen, hogy az ipari üzem sokkal kevésbé alkalmas a valóságfolyamatok feltárására, s nehezebben is közelíthető meg, mint a falu, a paraszti világ. S a mítosz- szál való leszámolás után a lehetségest azon- nyomban a szükségesnek kell követnie, azaz választ kell kapnunk arra, hogy a frissen verbuválódott munkásrétegek életét, s tudatát milyen körülmények és normák alakítják, miként ítélik meg saját helyzetüket és szerepüket jelen társadalmunkban, milyen perspektívái vannak körükben az emberi kiteljesedésnek. Mindezek megválaszolásával adós az irodalom, s maga a szociográfia is. Generációk nőnek fel, melyekről úgyszólván nincs hiteles képünk. Nyugtalanító dolog, hogy lassacskán nemcsak a meg nem válaszolt, de a fel nem tett kérdések is szaporodnak. . . És ezzel máris aszűkebb értelemben vett hazai, azaz itthoni gondjaink partvidékén kell horgonyt vetnünk. A Forrás, mely ez évtől kezdve már a címoldalán is vállalja a szociográfiát, éppen nem szűkölködik valóságfeltáró írásokban, s ez vonatkozik az elfogadott és a következő számainkban publikálandó kéziratokra is. Részben a nemrég meghirdetett pályázati felhívásunknak köszönhetően. . . Mégis, azt kell tapasztalnunk, hogy szerzőinket inkább vonzzák a periférikus jelenségek, léthelyzetek, semmint az életformaváltás lényegi — és többé-kevésbé megoldatlan — kérdései. Városon, falun, tanyán; iparban és mező- gazdaságban. Holott, a kuriózumok helyett, ezek ígérik manapság (is!) a társadalmi érvényű szellemi izgalmat, nem is szólva a hasznosságról. Megtudni pl. — csak „kapásból” villantva fel a kérdéseket —, hogy milyen belső átrétegződéseket, s újfajta értékítéleteket produkál a mezőgazdaságban lezajló technikai forradalom, kielégítőek-e a mai falu civilizációs életkeretei, mit jelent ma falun fiatalnak lenni és családot alapítani, honnan indultak és hová érkeztek kisebb és nagyobb városaink ipari munkásai... Annyi bizonyos, hogy a tokaji „kihívás” munkánk újbóli végiggondolására késztet bennünket. HATVANI DÁNIEL 96
