Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - SZEMLE - Varga Mihály: Egy klasszikus szociológiai műről (Erdei Ferenc: Magyar város)
SZEMLE EGY KLASSZIKUS SZOCIOLÓGIAI MŰRŐL —Erdei Ferenc: Magyar város— A harmincas esztendők végén, a Futóhomok sikeres megjelenése után kezdte el írni sorozatban Erdei Ferenc azokat a ma már egyértelműen klasz- szikusnak számító műveket, melyekben az akkori magyar társadalom rajzát adta, azzal a nem titkolt céllal, hogy a valóság feltárásán, reális megragadásán túl egyben a megoldást, az ellentmondások feloldását, a kivezető utat is keresse a zsákutcába jutott társadalom bírálójaként. Mint a félfeudális, úri Magyarország tudatos és keményszavú bírálója abban az időben Erdei már a szellemi élet haladó, baloldali vonulatának egyik kiválósága, vezető személyisége volt. Az összegyűjtött művek hasonmás kiadású köteteinek sorában a Magyar város a harmadik. Ebben is — mint a Parasztokban és a Magyar faluban, valamint a még kiadásra váró kötetekben is — a valóság „logikai pontosságú” leírását, a téma tudományos elemzését nyújtja Erdei. Sietünk leírni, hogy noha szándéka szerint és valójában a tudós szerző elsősorban az értelemhez szól könyvében, mégis: nyelve, stílusa, a mű esztétikai értéke olyan, hogy igazi élvezetet, olvasmányélményt jelent azoknak is, akik esetleg húzódoznak a „száraznak” hitt tudományos művektől. Erdei szépírói képességét, nyelvi leleményét, egyéni stílusának különös szépségét sokan hangoztatták már eddig. Három évtizeddel ezelőtti egyik méltatója, Jócsik Lajos szerint „Erdeit az olvasó az agyával kénytelen követni, és nem a vérmérsékletével”. Ez az egyértelmű kijelentés így nem helytálló. Ugyanolyan erővel, hatásosan képes szólani ő a „szívhez”, az érzelmekhez is, mint a mindent elrendezni kívánó tudathoz. Gondoljunk csak az egyik könyvének „Paraszt beszél parasztokhoz” című bevezető szövegére, amelyről ezt írta valaki: „A rádöbbenés gyönyörű öröme áramlik szét bennem, amikor olvasom; az én életemet, a mi életünket és gondolatainkat írta le Erdei megragadó szavakkal”. A Magyar város a városszociológiai munkák sorában nemcsak az első igazi értéket jelenti, hanem egyben a mindmáig utolérhetetlent, a túl- nem-szárnyaltat is. Alapvető mű napjainkig ebben a műfajban, melyben a logika, a tudományos elrendezés és a történelmi szemlélet segítségével mélyre ás, hogy egységes egésszé álljon össze mindaz, amit a szociográfiai gyűjtés a kor valóságából a felszínre hozott. Erdei abból indul ki, hogy hazánkban település- formáját, szerkezetét, jellegét és minőségét tekintve kétféle várostípus alakult ki az idők során: a nyugatias és a sajátosan magyar. Ez utóbbiak — a mű megszületésekor, három és fél évtizeddel ezelőtt — az ország területének mintegy negyven százalékán helyezkedtek el; nagyjából Csongrád, Bács, Békés, Szolnok és Hajdú megye térségében. A tudós szerző a Magyar város című könyvében az e tájakon található mezővárosok történeti kialakulásával, összehasonlító jellemzésével s fejlődésük várható irányaival foglalkozik. A mezővárosok tágabb körű csoportjába harmincegy helységet sorol be, s kiegészítésül megemlít harminc- három olyan nagyközséget, mely belső életét s törekvéseit tekintve sokban hasonló vonásokat mutat a mezővárosokkal. Ezeknek egynegyede Bács-Kiskunban fekszik. A statisztikákat tanulmányozva Erdei arra a meglepő felismerésre jut, hogy a sajátosan magyar településrendszerű — mezővárosi — vidékek lakossága közül nagyobb arányban élnek városban, mint a magyar Felvidék és a Dunántúl nyugatias városrendszerű tájain. Pedig első látásra az ellenkezőjére gondolhatna bárki. Ez abból adódik, hogy a mezővárosok úgynevezett „tanyás városok”, ahol a lakosság egy része, kisebb vagy nagyobb tömege tanyán él ugyan, de erősen a város vonzáskörében. Annyira, hogy tulajdonképpen — nemcsak közigazgatásilag — életformáját tekintve, s kultrurális igényeinek kielégítését illetően is városinak számít. Amikor Erdei a sajátos szerkezetű, a nyugati várostípustól eltérő mezővárosok kialakulásának történeti, gazdasági, társadalmi okait vizsgálja, siet leszögezni, hogy e „tanyás városokat” életképeseknek tartja, elsősorban azért, mert ezáltal egy-egy vidékre nem a falu—város megosztó kettőssége a jellemző. Fontosnak tartja, hogy a város ne kiemelkedő sziget legyen valamely tájon, hanem a környék sokoldalú kiszolgálója. E kérdés taglalásakor meggyőzően szól a város ipari, kereskedelmi, közlekedési és kulturális szerepéről. Észreveszi és hangsúlyozza, hogy a város megszabadít az öröklött kötöttségektől, s több szempontból is felsza- badítóan hat nemcsak az ott élőkre, de a környéknek a várossal szoros kapcsolatban álló embereire is. Amikor Erdei a mezővárost dicséri, hogy lét- jogosultságát elfogadtassa másokkal is, ami a jövő fejlődési vonalát illeti, akkor egyben ragyogó éleslátással, korát messze megelőzve látja: ezek a „tanyás városok” csak akkor lesznek képesek megújulni, s történelmi szerepüket az ország fel- emelkedése érdekében eredményesen betölteni, ha iparosodnak. Már akkor, amikor ezek a mezővárosok még minden rokonszenves vonásaik mel87
