Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Szociográfusok tanácskozása Kecskeméten (Összeállította Zám Tibor)
és a korszerű eszközök kimunkálása. A hatvanas évek közepétől kezdve az izgalmas kérdésfelvetéseket felváltották az áttételes válaszok, az elvontan gondolati, műfaji, stilisztikai kísérletek.” S érzi ezt az irodalom lelkiismerete is, amikor például ILLYÉS GYULA így ír: „fehér holló például egy regény, egy novellás kötet a nemzet két alapvető osztályának, a munkásosztálynak és a parasztságnak az életéről, problémáiról, pedig ma sem könnyű, ma sem problémátlan az életük.” Ez a vákuum növeli meg a Magyarország felfedezése perspektivikus jelentőségét. A hetvenes évek írószociográfiája vállalja át, úgy látszik, mai szépprózánk adósságának nagy részét. A műfaj különös nyomatékot kap ezáltal, ami kölcsönös felelősséggel jár együtt — a felfedezés felelősségével. A fogalom mai értelmezésének kialakításával. Mitől válik felfedezéssé, a gyökeresen megváltozott történelmi, társadalmi és hatalmi viszonyok között a kortársi írószociográfia? — Ez a másik kérdés, ami leggyakrabban kipattan a régi és a mai vállalkozás összehasonlításából. A régi munkák, azáltal, hogy az elfojtott, néma kínt kellett kimondaniok, a forradalmi tagadás indulatával, a „felfedezést” egyértelműen a „leleplezés” szinonimájává változtatták. Az új vállalkozók is bőven élnek, ahogy Darvas megfogalmazta, „a hiányok, a mulasztások, a feloldandó ellentmondások” olykor szenvedélyes feltárásával. Ez azonban bírálat, és nem leleplezés, mert alapvetően más a célja; a közös „jövő megtervezésének segítése”. A felfedező szerep lehetősége mégsem veszett el a nagy történelmi változásban, legfeljebb másban találhatja meg a közgondolkodást felébresztő, formáló hatását. Egyrészt annak a különbségnek az írói tudatosításában, amit akkor érzékelhetünk igazán, ha egymás mellé tesszük, mondjuk a Viharsarok és a Város és vidéke egybevágó fejezeteit. Vagy abban, hogy ma már lehetetlen volna tömegesen összegyűjteni a Lélek és kenyér megrázó statisztikai, pszichológiai dokumentumait, a gyerekkortól való örökös éhség irkalapokra kottázott panaszáradatát. Ismét ILLYÉS-re hivatkozom, aki a hatvanas évek elején írt Récegresi füzet c. jegyzetében megvallja, hogy legszívesebben IBUSZ-utazást szervezne a mai pusztára, s hogy jó régen megkísértette már a gondolat: „mi volna, ha a hajdani pusztai élet leírását megtoldanám a mai puszta leírásával.” Persze, nem azért, hogy valamiféle Baedekkert írjon belőle. Mert „aki a .hárommillió koldus” állapotához akarja mérni a pusztának a mai helyzetét — folytatja a költő —, az csomagolhat, indulhat vissza, megnyugodhat... Mi dolga hát itt mégis az írónak? Mi az a tárgy, amivel egy könyvet most megtölthetne e völgy szemlélete ürügyén? Az élet szakadatlan teljesedni-akarása egy népben.” Ez az igazi felfedezni való, amit csak író képes ábrázolni, s amire nemcsak az irodalom önigazolása érdekében van — volna — igen nagy szükség. JANKOVICH FERENC emlékezetes versének, a régi írószociográfiai vállalkozással szinte egyidőben született Szántód partjainál lelkiismeret-zaklató vallomásának — „megállók most és vallatom magam: /láttam Párizst — nem láttam Baranyát” — ma tömeges aktualitása van. Szervezett IBUSZ-utazások idestova tömegeket kalauzolnak el Párizsba, akik az élmény forróságával őrzik az idegen képet, de nincs képük azokról, akikkel igazság szerint nap mint nap szinte testi súrlódásban kellene élniök — legalább a tömegközlekedésben. (S ez nagyon elgondolkodtató eleme annak a reve- lációnak, amit a Történelem alulnézetből című könyv számos olvasójából kiváltott.) Mai prózánk állapotára tekintve, örülnünk kell, hogy a társadalmi valóságnak ezt a tudatformáló felfedezését legalább az írószociográfia műfajában elvégzi a hetvenes évek elején a társadalmi érzékenységű magyar író. Önismeretünk, valóságtudatunk súlyos megcsonkításához vezetne, ha lemondanánk erről az írói lehetőségről — 75
