Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)

-1

tönkrement, viszont egy nap alatt végzett a „metszéssel”. Mikor aztán az első permetezésre került volna a sor, nem tudott a sorok közé menni. Olyan volt az egész tábla, mint a dzsungel.

A permetezést apám mindig nagy gonddal készítette elő: a meszet beoltotta otthon, a rézgálicot vászonzacskóba tette, pontosan kimérve a szükséges adagot.

Hajnalban aztán — micsoda csöndes, tiszta és átlátszó hajnalok voltak ezek! — indultunk a szőlőbe, hol kocsin, hol pedig talicskával. Abban az évben, 1946-ban még ő húzta a kútból a harminc vödör vizet, én pedig hordtam a betonkádba. A „szer” elkészítése következett. A kékköves zacskó a kádon keresztbe fektetett szőlőkarón csüngött a vízben. Amikor hozzáadtuk a meszet, kékes-fehér folyadékot kavartam nagy karóval, miközben az öreg aVermorel-gépet ápolta. A kavarásnál arra törekedtem, hogy a kád közepén enyhe tölcsér legyen. Amikor a forgó léről feltekintettem, szemeim hirtelen elsötétültek, s kezemben a karóval megszédültem és elestem. A következő pillanatban azonban már magamhoz is tértem. Apám akkor vehetett észre, amikor föl- tápászkodtam, mert a kalap alól csak annyit mondott:

— Mi az istent csinálsz ott? Kavard a szert.

S én kavartam tovább.

A szőlőben jó volt dolgozni. Volt ott egy öreg, lombját immár csak félig megtartó almafa. Egyszer látom, hogy a fa odvába besurran egy búbosbanka. Négykézláb másztam a forró homokban a fáig, s odaérve hirtelen a bejáratra tettem a tenyerem. Csapkodott, rikoltozott bent a madár, de elmenni nem tudott. Benyúltam, s óvatosan kiemeltem a pánikba esett kis állatot. Megvizsgáltam alaposan a tollát, tarkaságát, csőrét, ugráló, parányi szemeit, remegő lábát, felborzolt toll-taraját, meghallgattam szívének gyors verését, ami a zsebóra ketyegéséhez volt hasonló. Aztán szétnyitottam a tenyeremet.

— Repülj!

De a madár csak ült és forgatta a fejét.

— Mi lehet ezzel? — gondoltam magamban, s átfutott rajtam, hogy talán nagyon megszorítottam. Ám a madár egyszerre felállt, hátrafordította finom, tarajos fejét, farkasszemet nézett velem, s hopp, elrepült. Hosszan néztem utána. Tetszett máskor is megcsodált hullámzó repülése ...

Szeptemberben, amikor az iskolában „Nyári élményeim” címmel dolgozatot írtunk, ezt írtam meg, a búbosbankát.

— Miért engedted el? — Förmedt rám néhány nap múlva a tanító. —Jó lett volna a természetrajzi szertárba, kitömve. Vagy ezt is csak kitaláltad? — toldotta meg egy sértésszámba menő újabb kérdéssel.

— Nem találtam ki. így történt — válaszoltam tekintetemmel az olajos padlón kutatva.

— Hát máskor ne engedd el, hanem hozd be és kitömjük.

— Igen, elhozom! — ígértem.

Apám ebéd után leheveredett az árnyékba, én pedig azonnal felmásztam a nagy fára. Elképzeltem aztán, hogy léghajón utazom. Zúgott, zengett, sustorgott a hatalmas lomb, a deréknyi vastag ágak enyhén himbálóztak, ringatva kisded gyümölcsöket, madarakat és engem. Különös érzés volt, ha egy ilyen ágon hanyatt feküdve fölfelé néztem. Olykor sikerült elhitetni magammal, hogy szállók a felhőkhöz.

Amikor az almafa alatt megmozdult az apám arcára tett kalap, indultam lefelé a „léghajóról”. Tudtam, vége a pihenésnek, folytatjuk a permetezést. Évek múlva egyszer én is a hátamra vettem a szerrel teli Vermorelt. Megfeszültek a hevederek, nyakamon kidudorodtak az erek, vállaimat pedig iszonyú erővel húzta lefelé a teher. Talpaimat nekifeszítettem a homoknak, föl is emeltem a gépet, de a következő pillanatban visszaejtettem a kád szélére. Apám nem nevetett, csak annyit mondott:

14