Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emlékező szülőföld

vétségbe, hogy egyetlen cél vezérli ..forgolódásiban”, ez pedig „hazámnak megmaradása, az én uramnak böcsületeinek öregbülése, magamnak tisztességem”.

Baktatunk a tömbházak között. Zudor Endre előző nap egy halom fényképet mutatott: iskolai kirándulásokon készítették őket. Évente többször is kirándulni viszi a növendékeit. Járják a Retyezát oldalait — a hegyek nagyapjának nevezte Petőfi, amikor 1849 áprilisában Vajdahunyadon járt —, rendszeresen felkeresik Sarmisege- tuzát, a dákok hajdani fővárosát, bebarangolják a környező síkságokat, elvonatoztak Bukarestig meg Budapestre; elmentek a Kanzinczy-emlékoszlophoz. (Itt, Déva mellett, a Gyulai-házban hajdani szerelmesét kereste fel a költő.) És állandóan visszatérő zarándokhelyük Marosillye, Bethlen Gábor rokkant szülőháza.

— Áll még?

— Most már műemlék, őrzik. Ott mindig végiggondolom magamban a nagy fejedelem életét. Üldözöttség, menekülés, emelkedés, újabb és újabb emigrációk a töröknél, majd harminchárom évesen fejedelmi jogar, amit az erdélyi rendek, így írják a feljegyzések, „féltekben — libere”, tehát a félelem szabadságában adtak a kezébe. Már huszonnégy esztendősen fejedelem lehetett volna. Nándorfehérváron az erdélyi bujdosók megválasztották.

— Nem fogadta el?

— Bocskai Istvánt ajánlotta maga helyett. Nem a maga hatalma érdekelte, hanem szülőföldje, országa sorsa. S éppen akkor az ő fejedelemsége nem szolgálta volna az erdélyi megmaradást. Huszonnégy évesen meglátni, végiggondolni ezt! Annak, akit tizennégy éves fejjel földönfutóvá tett egy fejedelem, Báthori Zsigmond, amikor Bethlen Farkas két árvájának marosillyei birtokát elkobozta.

— Úgy ismered Bethlen Gábor életét, látom, mintha a helyébe képzelnéd bele magadat.

— Ilyen bolond nagyképű mégsem vagyok. De a diákja lettem volna.

— És mit csináltál volna a diákjaként?

— Amit így csinálok. Bethlen Gábor uram mellett könnyű lett volna munkát találnom. Kedvelte az iskolákat, becsülte a tanárokat. Gondolj az enyedi kollégiumra.

— Kiket tanítasz te itt, a vajdahunyadi iskolában, amelyet a kohászváros emelkedése hívott életre?

— Kohászok gyermekeit.

— A magyar értelmiségiek nem adják a kezetekre a gyermekeiket?

— De igen. A város magyar gyermekeinek mintegy fele nálunk tanul. És még van egy alsó tagozat magyar nyelven, fent a Kizid-erdő alatt. A csángó telepről vitték fel oda, új épületbe. A miénk is vadonatúj, kényelmes épület.Nem az építők tehetnek arról, hogy már ebben sem nagyon férünk.

— Hány magyar diák tanul a 6-os iskolában?

— Vagy négyszázan. Az első, az ötödik, a hatodik, a hetedik osztályunk párhuzamos. Tavaly is két magyar nyolcadik végzett.

— Úgy mondtad az imént, hogy gyermekeket és felnőtteket tanítasz. Milyen felnőtteket?

— Az estiseket. Magyar esti tagozatunk 1972-ben létesült. Aztán tanítok más felnőtteket is. így pontos: tanítjuk őket a művelődési házban tartott előadásainkon. Ha ritkán is jövünk össze. A városban és a környéken máig emlékeznek Petőfi-estünkre, pedig annak jó két esztendeje már.

Vagy kétszáz esti iskolás jár a Zudorék keze alá. Férfiak, harminc-, négy ven esztendősek. Kohászok, segédmunkások, kőművesek, ácsok. Erdély különböző vidékeiről jöttek, különféle otthoni élményekkel, vágyakkal és szorongásokkal. Zudor Endre

73