Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Varga Mihály: Esték a munkásszálláson
Többen vannak, akiknek nem hiányzik a barátság; megvannak nélküle, nem titkolják. Húszéves fiatalember: — Barát? — Nincs! De kell az? Van szobatárs és kész. Más valaki: — Semmi nincsen itt, ami az egyik embert a másikhoz közel hozná. Mindenki idegen. Én is, más is nekem. Jól van így, ahogyan van. És ismét más: — Ebben a házban állandóan változnak az emberek. Jönnek és mennek, ahogyan a vállalat helyezgeti őket. Átjáróházban élünk. Itt senki nincs otthon, hát senkinek se lehet barátja. Egyesek szerint nem a szálláson, hanem a munkahelyeken alakulnak a barátságok; de azok sem igaziak. A barátság — mondja egy huszonkét éves szerelő — az inkább az otthonhoz, a faluhoz kötődik. A gyerekkor, a rokonság, a sok, közös ismerős, a régi élmények alapján. S legfeljebb a közösen végzett munkában. De a szálláson? Itt aztán nem! Először is: amikor holtfáradtan, agyoncsigázva hazaér az ember — haza? —, nem igen van kedve barátok után nézni. Azután meg: hová menjünk, mit csináljunk? Egy kőműves: — Esztendeje lakom ebben a házban, ebben a szobában. Nem barátkoztam össze senkivel azóta. A munkahelyemen jött egy új gyerek két hete, s beszélgettünk erről- arról. A következő reggelen beszólt értem: megyek-e? Addig senki nem kérdezte tőlem, mikor indulok munkába. »**#*Egy tizenkilenc éves fiú négy hónapja él a szálláson; kezdettől abban a szobában, melyben beszélgetünk. Bevallja, hogy öt szobatársa közül kettőnek nem tudja a nevét. Mikor kérdezem, hogyan lehetséges ez, így válaszol: — Minek nekem azt tudni? Egy másik fiatalemberről is azt jegyeztem fel, hogy negyedmagával él egyik szobában, s egyik társának sem tudja megmondani a teljes nevét. Igaz ugyan — ezzel érvel is —, hogy ő ,,csak” két hónapja szálláslakó. A szobában öten laknak. Szerencsém van; mindenkit itthon találok. Egyikőjüket megkérem, sorolja fel a szobatársak nevét. Azonnal kezdi. Megy is simán, de az utolsónál elakad. Ezután óvatosan kérdezem tőlük: a szomszéd szobában hányán, s kik laknak? Senki nem akad köztük, aki elfogadható választ adna. Kérdezem a fiatalembertől — aki egy éve lakója a szobának —, ki alszik fölötte az ágyon? Vakarja a fejét, és bizonytalanul így szól: — Valami Szőke ... A másik nevét nem tudom. Egy huszonhárom esztendős fiatalember — a negyedik emeleten — három hónap alatt egyetlen szobatársa nevét sem tartotta fontosnak megjegyezni. Amikor kérdezem, miért, azt mondja: — Fontos ez? A negyvenéves segédmunkás tömören fogalmaz: — Barátság nem kell. Minek? * * * * * 55
