Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - Galambosi László: Versek: Memento; Magány
GALAMBOSI LÁSZLÓ MEMENTÓ Rongyaikat testükre csavarták a nyomorultak s bögrék mélyéből kanalazták a holdat. A gyilkosok fejszéjén haldokló repült. Fekete tolla boronálta a földet. Fölszálló kardok közt merültek sírba az ártatlanok. Lábukon vastüske lengett. Templomok nyakukban haranggal hamuban ültek, bűnbánatot tartó, sisaknélküli fejedelmek. Fölsuhanva a füstből megindulunk a Tetőre. Megmaradt magot becézünk marokba, hogy ölelhessük a kalászokat, a kenyeret. Falakat emelni repülnek országépítő téglák, hófehér cserepek. Madarakkal hullámzó fák nőnek vállunkra borulva. Bárányok legelőket hoznak játékos fogukba. Szelídített vadállatok hátukon ringatják asszonyainkat. Jönnek a megerősödött csikók. Sörénysátraikat rázza a szél. Lángokból kilépő bikák és tehenek fölött bogár-szőnyegek ragyognak. Égig nőnek a rózsák! Szövik a hóhérnélküli történelem széttéphetetlen lobogóját. MAGÁNY Ravatalfény emelkedik. Jaj tajtékoz a szívemig! Rózsák közt a magány öble. Rózsákkal ki szállhat pörbe?! Virrasztásom, zokogásom, Istent rontó lázadásom pengét suhint magam ellen. Megtöretett pajzs a mellem.
