Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - DOKUMENTUM - Gergely Pál: Az elnöki székben - Rendhagyó elnöki beszéd

RENDHAGYÓ ELNÖKI MEGNYITÓ*

Felemelő érzés, hogy bár még romok közt, de újra e nagymúltú teremben gyűlhettünk egybe. Igaz: ittlétünk inkább csak jelképes. Az épület nagyobb része még hasznavehetetlen. De állnak az állványok, folyik a munka, s befejezésével a Kormányzat lerója egyik soká halasztott tartozását nemcsak az A. hanem a főváros s az egész magyar kultúra iránt.

Önkéntelenül feltolulnak most szerzett oroszországi benyomásaim. A kétéves ostrom alatt agyonbombázott Leningrád kulturális középületei újra régi épségükben állnak, s az Eremitage-ban újra látható Rembrandt Tékozló fiúja, Keresztrevétele, s annyi más remekmű. Az Akadémia moszkvai palotája, melynek tervét láthattuk az ak. 220 éves jubil. emlékkönyvében, közeledik a megvalósuláshoz.

Ne mondja senki, hogy a Szovjetunió korlátlanul rendelkezik az újjáépítéshez szükséges eszközökkel. Rettenetes háborús kárához képest kevés az és Leningr. közvetlen környéke még ma is a legszörnyebb pusztítás képét mutatja.

De az, hogy a szovjetállam elsőnek a kulturális intézmények helyreállítását szorgalmazta, mutatja, mily nagy fontosságot tulajdonít a kultúrának. Ott komolyan veszik a bibliai igét, hogy elvész a nép, mely tudomány nélkül való. Ezért nem állnak meg az épületek helyreállításánál, újak emelésénél. Hisz az épület csak kerete a munkának, aminek benne folyni kell.

Ahogyan a Szovjetunió tudósait és művészeit ellátja, munkájuk minden akadályát elhárítja, arról példát vehet minden állam, amely a kultúra fenntartását állami feladatnak tekinti. És arról is, hogy mindezért semmi egyebet nem kíván tőlük, csak hogy munkájuknak éljenek.

Tavalyi megnyitómban ezeket voltam kénytelen mondani: Nem lehet ott tudományt művelni, ahol a tudós ideje és ereje nagyobb részét elrabolja a mindennapi élet gondja, s ahol sem megfelelő helyiséggel, sem a szükséges eszközökkel nem rendelkezik.

Ha azt kérdezzük, mennyit javult a helyzet egy év alatt, azt kell mondanunk: keveset vagy semmit. A tudósok anyagi gondjai alig kevesbettek. Az eszközök hiánya csakúgy fennáll. Az eddig jelentkezett külföldi segítség csepp a tengerben.

Az Akadémia felosztott földbirtokaiért eddig semmiféle kárpótlást nem kapott. A Kormányzat részéről eddig kiutalt összegek a tisztviselők fizetésére sem voltak elegendők. A könyvtárt máig sem sikerült újra rendezni s így nemcsak a közönség számára nem nyílhatott meg, hanem a kutatók is nehezen férnek a részben még becsomagolt könyvekhez.

A tudományos élet pang, mert ha meg is indult a munka a hiányosan felszerelt laboratóriumokban és intézetekben, eredménye nem láthat nyomdafestéket, csak a felolvasások terem híján maroknyi hallgatósága elé juthat. így sem belföldön nincs elég visszhangja, sem a külföldi tudományos életbe nem kapcsolódhatik be.

Eddig türelemmel hallgattunk, mert égető kérdések vártak megoldásra. De most egyre hangosabban kell hirdetnünk, hogy itt az utolsó óra. Ha egyszer a tudományos élet folytonossága megszakad, mindent élűiről kell kezdeni, akkora szellemi és anyagi erőpazarlással, amekkorát kis ország nem bír el.

Kérjük és intjük a kormányzatot: ne hagyja elsorvadni az Akadémiát. Tekintse a nagymúltú és tiszteletreméltó intézmény nemzeti és nemzetközi fontosságát: tegye lehetővé, hogy munkáját teljes erővel folytathassa és múltjához méltó jövendőnek mehessen elébe. Ennek reményében nyitom meg a T. A. 107-ik ünnepi közgyűlését.

* Kodály Zoltán — kéziratban megmaradt — beszéde az Akadémia 107. közgyűlésén.