Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - DOKUMENTUM - Szőke Péter: Díszpolgáravatás Galántán
cigányzenével, rezesbandériummal a kocsikon. Az utóbbiak persze nemigen illenek Kodály eszméihez, de az élet már falun se finnyás a város hordalékaira. Még egyszer előveszem a meghívót, amelyen ez olvasható: „A galántai járás 15 népiskolájának dalosünnepélye. Bevezető beszédet mond dr. Zalai Ernő kir. tanfelügyelő. Az ünnepi beszédet Kodály Zoltán mondja. A zárószót Lengyelfalussy József esperes és szentszéki tanácsos. Műsorra kerülnek: népdalok, kánonok, népi játékok, táncok és összkarok ezer gyermek szereplésével. Az összkarokat Boross Béla körzeti iskolafelügyelő vezényli. A tiszta jövedelmet a Magyar Vöröskeresztnek ajánljuk fel.” Az emelvény előtti széksorok tele vannak, nagy tömeg tolong körül és mélyen bent a fák között. Alig lehet mozdulni. A három első széksor üres, mivel az urak egyelőre állva beszélgetnek az emelvény körül. A hosszú és széles pódium hátában a kastélynak csaknem az egész falát az erkélyekről lelógatott nemzetiszínű és címeres lobogók borítják. A színhely képe és légköre valóban történelmi és ünnepélyes. Szememmel Kodályt keresem. Egyszercsak hátulról belémkarol valaki. Ismét Nagy Ferenc főigazgatóm. — Jöjjön Péter, bemutatom Kodálynak. El se akarom hinni, hogy valaki gondolhat erre. De amikor megpillantom Kodályt, néhány kíváncsian összehajló fej koszorújában, megdöbbenek. Ott van a kezében népdalgyűjteményem. Azt nézi. Mi történt? — Elküldtem a feleségéhez Zúzák bácsit azzal, hogy maga kéreti a gyűjteményt. Ne haragudjon Péter, de Kodály feltétlen látni akarta mit gyűjtött maga itt, ahol elsőnek ő gyűjtött fiatal korában. Zavartan adom meg magam. De mikor fogja ezt Kodály átnézni? Hiszen már kezdődne a műsor, ha a mester elfoglalná a helyét. De ő felém nyújtja a kezét, és kérdezi: — Maga jegyezte le ezeket a dalokat? Milyen szép a kottázása! Majd így: — Vannak vágaiak is köztük? ... Ez a Hajdú Lőrinc még nekem is énekelt Felsőszeliben — mutat rá egy öreg paraszt nótájára. —Jó harminc éve maga előtt... Ekkor közbelépnek a házigazdák és odatessékelik Kodályt az első sorba. Lemaradok. A mester viszi magával a gyűjteményemet. Aztán észrevesz és rám parancsol: — Üljön le! Ide mellém. — S mutatja, hogy hova. — Elfoglalom az esperes úr helyét... — szabadkozom. S látom, hogy az éppen arra készül, hogy odaüljön. — Csak üljön ide nyugodtan! — ismétli újra a mester, majd az espereshez fordulva — az esperes úr majd eggyel odébb ül. Újra kinyitja tömbömet, és folytatja lejegyzéseim és adataim nézegetését. Olykor visszafelé is lapoz. Az esperes kelletlenül odébbül, a többieket is odébb-odébb szorítva egy-egy hellyel. Az ezer iskolásfiú és -leány ott pompázik népviseletek tarka tengerében az emelvényen. Zalai Ernő megkezdi bevezető beszédét, de Kodály oda se figyel. Mellettem az esperes alig rejtve indulatát, dohogva fészkelődik. Mintha a testével akarná kilökni Kodályt gyűjteményem világából. Mit tett velem, és Kodállyal az a Nagy Ferenc! Hiszen ezek az emberek, a tanítók, a gyermekek annyit fáradtak ezért a napért, s hogy láthassák Kodályt és Kodály is lássa és hallgassa őket! Kodály oda-odahajol hozzám, s halkan magyarázatokat kell adnom neki lejegyzéseim, dalolóim és az őáltala is bejárt mátyusföldi községek felől. Mintha 1905-nek, a nagy kezdés történetének édes emléke kötné őt gúzsba kottáim láttán. — Ajándékozza oda a Méltóságos Úrnak azt a gyűjteményt, és mondja meg neki, hogy hazaviheti magával Budapestre. Vagy majd érte megyünk — sziszegi fülembe az esperes. — Szóljon neki az esperes úr! — suttogok vissza én. De ő sem mer szólni Kodálynak. Csak sustorog, dohog. Amikor Kodály néha-néha felnéz a gyűjteményből, már-már azt hiszem, visszaadja, s megbékélhet a sértett önérzet. Ám Ő újra belefeledkezik. Aztán úgy tűnik, mintha fél füllel mégis arra ügyelne, ami a pódiumon történik. Aztán meghallja, hogy most az ő ünnepi beszédét jelentik a közönségnek. Ekkor feláll, gyűjteményemet leteszi a székre, és ezt súgja: — Hagyja itt nyitva! — Majd fürgén felsiet az emelvényre, az ezer gyermekdalos közé, és beszélni kezd. De miket mond megint! — Eljöttem Galántára, hogy részt vegyek egy szerény, kedves, falusi dalosünnepségen. És íme — mutat körbe az ezer gyermekemberre —, úgy jártam, mint a bibliai Bálám. Az is elindult, hogy megkeresse elveszett szamarát, és — egy egész országot talált helyette. Én is egy egész országot, egy egész birodalmat találtam itt Galántán. Ez az ezer éneklő fiú és leány a mi szebb jövendőnk, a mi magyarabb magyarságunk! A magyar lélek és kultúra záloga! Őértük vagyok itt, őérettük emelem fel mindenütt és mindenkor a szavam. Ám a hang nemcsak az enyém, a hang, a hangotok immár a mi közös hangunk. Daloljatok, daloljatok! De tudjátok-e, hogy ez a hang, ez a dal — honnan jött, kitől való? Kinek adjunk hálát, hogy százan, ezren, millióan együtt dalolhatunk ezen a hangon? 80
