Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Széll Jenő: A legmélyebb rétegekig

man dirigált, mint Bernstein a New York-i Szimfonikusokat. Nem kisebb nevek, mint Grófé és Gershwin voltak állandó hangszerelői. . Visszavonhatatlanul eljárt fölötte az idő. Ma a zenekar lehet egészen csekély létszámú, de improvizáljon, élet legyen benne ...

Ennek a világszerte látható jelenségnek, a spontán zenélési alkalmak és formák keresésének egyik vetülete, aminek most a népdaléneklésben tanúi lehetünk. Ezek a fiatalok Bartók és Kodály nyomán járnak, de azt teszik, amit a maguk feje szerint találnak helyesnek. Amit csinálnak, az mozgalomszerű lendülettel tör előre. És ha helyes úton akarunk járni, arra kell építenünk, amit a fiatalok sokasága teremt magának, azt kell támogatni, segíteni, szükség esetén kinövéseit nyirbálni. Esetleg terelni; bár annyi elemi erő van most ebben a mozgalomban, hogy terelődik a maga erejéből is.

Ezek afiatalok ismerik az általuk nagyon tisztelt folkloristáknak azt a megállapítását, hogy zenei anyanyelvűnkből nem lehet kirekeszteni minden népdalon kívüli jelenséget, még a nótának egy értékes rétegét sem. Ők mégis puristák, szelektálók. Nem tudósok, inkább tudományos felkészültségű művészek, akik az igazságot keresik. Azt kutatják, mit jelent a 20. században magyarnak és közösségi embernek lenni, zenében és hagyományban. És kihívóan a népdal legmélyebb rétegeihez nyúlnak. Ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy a népdal a városi környezetben is csak akkor életképes, ha magával hoz valamit, ami a népzenének éltető eleme: a közösségi élményt, a spontaneitást, a variációt. Ezért van, hogy művelődéspolitikai útmutatás nélkül maguktól megtalálták a módját a különböző népművészeti ágak összekapcsolásának. Egykettőre rátaláltak a néptáncosokra. Fölfedezték a „táncház” mozgalmat, ahol a résztvevők saját örömükre és kötetlenül népzenére táncolnak, együtt énekelnek — mindazok, akik nem kívánnak színpadra lépni, de részesülni szeretnének a népművészet közösséget alkotó élményéből.

Mindez persze nem magától, nem máról holnapra született meg. Elképzelhetetlen lett volna a zenei műveltség nálunk végbement rendkívüli fellendülése Bartók Béla világra szóló példája és Kodály Zoltán nemzedékek mulasztásait pótló pedagógiája nélkül. És engedjék meg, hogy ehelyütt tisztelettel és kegyelettel adózzam a magyar népdal legnagyobb művészének emléke, Török Erzsi emléke előtt, akinek példája is oly sokat jelentett a mai fiatalok magukra találásában.

Szeretnék még röviden kitérni egy kérdésre: mi lesz a zeneszerző szerepe a népzenei mozgalomban? Nem hiszek benne, hogy ezt a szerepet meg kelljen kérdőjelezni. Talán a világ zenei érdeklődésének alakulása tette volna aktuálissá? Kétségtelen, messze kerültünk a század elejétől, a fiatal Bartók és Sztravinszkij jelentkezésétől, mikor úgy látszott, hogy a kelet-európai népzene van hivatva megváltani a zsákutcába jutott nyugati muzsikát. A ma korszerű zenéje más utakon jár. Vannak, akik éppen ezen az alapon korszerűtlennek bélyegeznének minden népdal mozgalmat; azok, akik nem veszik észre, hogy ha a népzene feldolgozása valóban nem is tartozik már az avant- garde törekvések közé, ettől a feldolgozatlan népzene betöltheti még eredeti, közösségteremtő funkcióját, akár új, városi környezetben is.

Másrészt hiba volna nem észrevenni, hogy a népdaléneklő mozgalomban és az autentikus hangszeres népzenét felelésztő mozgalomban a zeneszerző szerepe a dolog természeténél fogva elhalványodott a folkloristáéval szemben. Fiatal népzenei előadóink számára a folklorista nem csupán felgyűjtője az előadási anyagnak. Az ő útmutatását kérik, magnetofonfelvételeit hallgatják, rábízzák magukat interpretálásuk stílushűsége tekintetében.

Mindamellett a népzenei mozgalom sem lehet egysíkú, több út vezet egymás mellett. Oly sokféle az igény, hogy zeneszerzői segítség, közreműködés nélkül lehetetlen volna mind kielégíteni.

70