Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (II)

a természetes közösségi. Ilyenekben: „szent vér”, „kiválasztott faj” stb. a biológikus- misztikus veszélyesre ködösül. És persze még sorolhatnánk, ám: akármihez is társították eleddig a hagyományt, egy bizonyos a jövőre nézve is: a hagyomány nem kerülhető el. És nemcsak azért, mert nincs előzménytelenség. Őrültnek tartanánk azt az okozatot, amely magát ok-talannak hiszi. Mert — többek között — a hagyomány egyben tapasztalat is, kollektív tapasztalat, melyről nem mondhat le az ember, az egyén büntetlenül. Továbbá: nyilvánvaló, hogy a korok igen gyakran nem ortodox módon, hanem szinkretikusan értelmezik a hagyományt: saját jelenük szerint egyeztetik. Ez pedig a társadalmi harcokban fontos szellemi fegyver. Az ma már minden kültúrember számára nyilvánvaló, hogy senki sem csak onnan származik, ahonnan gondolja. Ez nemcsak a nemzetre érvényes. A női emancipáció múlt századi, e századeleji harcosának tudnia illett, hogy az ősi matriarchátusban már volt egy biztató jel (mind- egy, hogy ő egyenjogúságot és nem matriarchátust akar). Vannak gondolatok, eszközök, amelyek makacsul visszatérnek. Az az amerikai farmer vagy francia halász, aki a minap borjait levágta és elföldelte, illetve halait az utak szélére hajigálta, tudva-tudatlan az áldozat-hozás egy aktusát hajtotta végre: „kárt teszek” magamnak-magamban.hogy valami megforduljon (hiszen isten kiengesztelése régen sem öncélú volt, hanem a jövő bajok elhárítására irányult.) Aki böjtölt — az áldozatnak egy maga számára elérhető formáját választotta. Az éhség-sztrájkban szintén ott az áldozati motívum, csak éppen ami a vallásosban még csupán engesztelésszerű szelíd kérelem — az itt az önmagunkkal való rendelkezés jogának támadó, kényszerítő alkalmazása a bajt okozó felé. Az hogy „semmi sem új a nap alatt” hajózás, kalandozás, utazás nélkül alig lett volna felismerhető. Ehhez a „nap alatt” nagy térségben kellett járni. Az utazás így kísérleti tudomány is. Az utazás, a helyváltoztatás tudatossága az első „komparatív tudomány”. Illetve: első lépés e felé.

Az 59. old. második bekezdésének negyedik sora után: Ugyanis mi történik? Gyakori eset: egy szóba belehallunk, beletársítunk egy másikat, többnyire azt, amihez hangban hasonlít, vagy amihez valóságos etimológiai köze is van. Ahogy például kerülünk bizonyos szavakat beszédünkben, mert egyik szótagjuk „csúnya”, igyekszünk kivédeni a kakofóniákat stb. és ez gyakran már-már reflexünkké válik — ugyanúgy képzeljük el a következőt: nemzedékről nemzedékre agyunkba súlykolódik a szó („hagyomány”), anélkül azonban, hogy a hagyni-t a nyelv igei jelentésében még feledte volna. Úgy véljük: tudatalattink vagy mögöttink ezt valamiképp regisztrálja és az igében parancsolt jelentés irányába dolgozza fel s memorizálja,s ez kihathat cselekedeteinkre, a fogalomhoz való viszonyunkra is, akármilyen kis mértékben is. Szónk „statikusságát” nemcsak a hagyni húzza alá tudatunkban, hanem a-mány névszóképző is, részint azért, mert ered-ményt, tehát summát, valami befejezettnek felfogottat fejez ki, másrészt pedig: olyan képző, amely ma már nem igen aktív (tehát új szavakat nem képezünk vele), hacsak nem paródiákban, fgy holt képzőnek hat, melynek lényegi fejlődése szintén lezárult. Súlyosbítja ezt a tényt az is, hogy a hagyomány egyjelenté- sű szónak fogható fel, így nincs kitéve annak, hogy más szavak környezetében, másra is alkalmazva „stabil értéke” „felhíguljon”. A latin tradíció viszont több jelentésű (a már említetteken kívül): még okulást, elbeszélést-mesélést (lásd: szájhagyomány !) is kifejezhet. A latin tradíció mozgékonyságát, s nagyobb asszociációs felülete kialakulását (a szó jelentésbeli, hangulati köre s hangalakja, melynek van egy „mágneses udvara”: odavonzza a más szavakat hasonlóság, kontraszt stb. alapján) jobban elősegíti ez a sokjelentés. A latin szót bedobták az elevenbe; a lét forgatagában, hadd hasson, hadd hassanak rá: legyen része a változásnak, változzék és maga is változtasson.

61