Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Vekerdi László - Bakos István: Önismeret és kutatás
VEKERDI LÁSZLÓ—BAKOS ISTVÁN VALÓ VILÁG ÖNISMERET ÉS KUTATÁS Európa és magyarság, honi s egyetemes vonatkozások dialektikája színezi vagy éppen determinálja a társadalomtudományok sok területén — nyíltan vagy rejtetten — a kutatómunka szemléletét és irányait. A történészek és a régészek munkáját természetesen eleve meghatározza forrásaik s leleteik honi jellege, ami persze nem jelenti azt, hogy ne keresnének s találnának európai távlatokat s összefüggéseket. A nyelvész- és irodalomkutatók esetében már korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Ők semmiképpen sem elégedhetnek meg a honi anyaggal, illetőleg a honi anyag klasszikus elveken alapuló föltárásával s földolgozásával, még ha magyar témát kutatnak is. Hasonló a helyzet a szociológiában, ahol a „terep”, a honi valóság inkább csak az alkalmazandó módszerek kiválasztását szabja meg, s csak ritkán és viszonylag kis mértékben formálja a gondolatokat, s teremti meg a módszereket. Van azonban egy tudomány, helyesebben tudomány-család, ami ebből a szempontból egészen különleges: a néprajz-s a népzenekutatás. Itt tisztán, majdhogynem laboratóriumi tenyészetben konfrontálódhatnak egyetemes és honi, nagyvilági s magyar — szinkron és diakrón — szempontjai. S a hetvenes évek elején ez a tudomány, távol a történészek s történészkedők körében időnként fel-fellobbanó „nemzeti” vitáktól, s távol a népes nagy szakmák olykor szenvedélyes s látványos irányváltoztatásaitól, csendesen és következetesen haladt a maga útján, s a saját szakmai körén túl- sugárzó jelentősége — vagy népszerűsége? — amatőr kutatók népes gárdáját vonzotta. A Néprajzi Kutató Csoport igazgatóját először is arra kértük, vázolná röviden a szakma útját s gondjait. — A néprajz, ha tudománytörténetileg tekintjük — válaszolta —, egyike a legősibb társadalmi tudományoknak; ahogyan tréfásan mondani szoktuk: „Már a görögök is”! S csakugyan, a barbár fogalom a régi földközi-tengeri népeknél eleve az idegen népek iránti érdeklődést jelzi, és az egyiptomi följegyzésekben épp úgy, mint Hérodotosz történeti műveiben az idegen népekkel való foglalkozás egyik módja volt az önmegismerésnek. Tehát a néprajz egy olyan típusú összehasonlító, ha úgy tetszik karak- terológiai tudományként indult, amely a saját nép megismerését idegenekkel való összehasonlításból — rendszerint gőgös összehasonlításból — vezeti le, illetve kísérli meg. Nem véletlenül írta Ovidius is Tomiban: Barbarus hic ego qia non intellegor ulli (Itt barbár vagyok, mivel nem értenek.), mert egyszerre ő, a római világpolgár volt ott a Fekete-tenger partján a barbár, hiszen nem értette az ottani nyelvet, s nem ismerte azokat a népeket. Ám ha kalandoznánk a világ műveltségében a kínai évkönyvekig vagy a másfél évezredes japán följegyzésekig, midenütt azt találnánk, hogy a néprajz, a saját s más népek iránti érdeklődés, mindig valódi „alaptudomány” volt. A magyar nép történetét is ilyen érdeklődés kísérte vándorlásainak s honfoglalásának időszakától kezdve. Arab földrajzi- és történetírók, görög szerzők, legkülönbözőbb keleti évkönyvek, később európai évkönyvek is nem túl nagy szeretettel, de megemlékeznek a magyarokról. Az már megint külön érdekes néprajzos téma, hogy mennyire ruházták rá a magyarokra más nomád népek vonásait, csúfneveit, szokásait teljesen formálisan; hiszen a néprajzban alapkérdés a formula kérdése,az ismétlődő alapszerkezet kérdése, napjainkban is. 21
