Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - Ördögh Szilveszter: Virágballada (Elbeszélés)
— „Az én virágom soha-nem hervadna!” — „Ne hazudj magadnak, Darvas Kelemen!” — „Hiszen én is tudom: a virágok meghalnak. De meghal a búza is, megöli az ember. És az ember is meghal: megfojtja a virág.” — Induljunk, induljunk, fekete este lett.” Darvas Kis Kelemen fogta a kaszáját, fogta a gereblyét. — „Miért van az, mondd: a virág haszontalan. Csak illata, színe van, megenni nem lehet!?” — „Ez a virág haszna, hogy illata, színe van. Ne töprengj már rajta!” — „De átok ez a haszon!” — „Csillapodj, békéij meg! Fogd be a lovat, induljunk szépen. A búzát learattuk, viheted szérűbe. Az is nagy munka lesz.” — Sallai Szép Kata fölült a szekérre, elfáradt kezét ölébe ringatta, elfáradt szemét a semmibe űzte. Kelemen befogott, a bakra fölszállott. A földre visszanézett, de már csak éjszakát látott. Úgy érezte: hú's lett a sötétség, enyhe illata szállt. —„Persze, nincs igazam. A kenyér is virág, a virág is kenyér. Mind a kettő élet, s mind a kettő . . — „Induljunk, Kelemen. Nagyon elfáradtam!” S akkor elindultak. Kelemen úgy látta: nagy kenyér a föld, s rajta virág nyílik. Cipók a sírdombok a lila szirmok alatt. Az asztalon kenyér, a vázában virág. Érinteni mégis egyiket sem tudja. Ahogy közelítne: a kenyér megszárad, a virág megfonnyad. Anyját látta még távolodóban: zsömlévé kuporgott, árvácskát virágzott. Aztán Etelkát látta, megkelt tésztahasát, abból kisarjadva tüskés rózsaszál. Kata margaréta, sápadtan dacoló magányos hervadás. Sallai Szép Kata, hogy a faluba beértek, a fejét fölkapta. Házakra, fákra, felleges égboltra ijedten nézett. „Jaj, neked, jaj, neked, Sallai Szép Kata. Téged megköveznek, téged meghurcolnak, a hajadat lenyírják, csődörrel tipratnak! Jaj, neked, jaj neked, ártatlan, Sallai Szép Kata!” — denevérek súgták, surranva jajongták. — „Ne riadj meg, lelkem, hervadó virágom! Én megvédelek vihartól, aszálytól! Már enyém vagy te is, rád én vigyázok!” — „Hagyj engem, Kelemen, rám te nem vigyázhatsz!” — „Megvédlek kezemmel, meg napfény-szememmel! Megvédlek halállal ronda rothadástól !” — „Nem bírom, nem bírom, Darvas Kis Kelemen! A tiéd nem szerelem, de átok! Nem bírom, megfúlok! Vigyázó szemedtől összeroskadok! Eszelős szemedtől megrémülök! Nem bírom, nem bírom, nehéz vagy énnekem!” — „Én akkor is megvédlek, hogyha nem akarod! Akkor is őrizlek, hogyha elmenekülsz! Hát nélkülem elhervadsz! Nélkülem megfonnyadsz! Mivé leszel akkor, margarétaszálam?!” És látta már Kelemen, könnyet szül virága, harmatot vajúdik, szirmain szétbomlik, gyönge szárát-levelét szél remegteti. Szótalan búcsúztak. Darvas Kis Kelemen otthon kifogta a lovat, bekötötte a jászolhoz, fölé, a kalitkába, herét dobott, fogta a vödröt, vízért ment a kúthoz, a vizet Csinos szája elé most némán emelte. A kaszát, a gereblyét bevitte a színbe, ott fölakasztotta a poros gerendára. Hogy nem talált már semmi kinti tennivalót, bement a konyhába, bénult tekintetét párja felé küldte. — „Mi bánt, édesuram?” — Boda Etelka asztalt terített. 17