Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 5-6. szám - SZEMLE - Honffy Pál: Az oroszlán torka (20. századi magyar egyfelvonásosok)

maradt alkotói kísérletek. Van, aki szenvedélyes közvetlenséggel elsősorban hatni akar a közönség állásfoglalására (mint Barta Lajos), mások emellett a megformálás, a kifejezésmód új lehetőségeit tapogatják (mint Kassák Lajos vagy Mácza János), van, aki a drámában mondanivalója természetes megnyilvánulását találja meg (mint Gábor Andor), és van, aki saját novelláját ülteti át színpadi igényei szerint, esetleg színházi felszólításra (mint Móricz Zsigmond és Nagy Lajos).

Kézenfekvőnek tűnik, hogy a dráma műfajában az egyfelvonásos ugyanazt a szerepet tölti be, mint a novella az epikában. Csakhogy: a dráma általában is már lényegénél fogva a sűrítés művészete. A drámai összecsapásokban érdekek és eszmék mérkőznek egymással, s a szereplők helyzete, sorsa eleve meghatározza, hogy miért és mi ellen küzdenek, milyen gondolatot, meggyőződést hirdetnek és képviselnék. A lét által meghatározott gondolat bontakozik ki az igazi drámában, és az eszme a körülmények hatására bukik el vagy diadalmaskodik.

Az egyfelvonásosban a drámai cselekmény sűrűsödése a gondolatot is tömöríti; a gondolat sokoldalú kibontakoztatásának teljességét itt a meglepő rátalálás meggyőző ereje helyettesíti. Ezért van az, hogy az egyfelvonásosokat gyakran vezérli a gondolat villanásszerű kisülése: az ötlet, a megformálásnak pedig szinte állandó követelménye: a jól előkészített váratlanság, vagyis a hatásosság. Az ötlet és a hatásosság sokszor igazságföltáró, revelatív jellegű, de lehet öncélú vagy eredetiséget nélkülöző is. (Karinthy Frigyes ötlete milyen átfogó társadalomkritikát hordoz A bűvös szék körül nyüzsgő társadalmi „elit”- ről, és milyen üresen mesterkéltek Heltai Jenő átlátszó jelképei Az orvos és a halál-ban!)

Ha az író tudatosan vállalja az ötletet, akkor a kísérletből nemes értelemben vett játékosság születhetik. A modern dráma egyik fő irányzata ez, amikor az író egyáltalán nem kívánja közönségétől, hogy a cselekményt a való élet megnyilvánulásának, a szereplőket pedig a maguk természetességében meglesett karaktereknek tekintse: mindenki tisztában van azzal, hogy példázatot lát, de vállalja a közös premisszát, „belemegy a játékba”. Ez a szemlélet és alkotói módszer nemcsak az avantgárd vagy a legújabb dráma- irodalom vívmánya; felbukkan már Heltainál, Szép Ernőnél, Bíró Lajosnál, Karinthy Frigyesnél, majd a népi komédiát megelevenítő Illyés Gyulánál (Tűvé-tevők), a népi játékokkal ugyancsak rokon Talpsimogató-ban (Déry Tibor darabjában). S természetesen az utóbbi évek drámairodalma is számos ilyen művet produkált; például Gyárfás Miklós Mizantróp 68-a, Karinthy Ferenc Bösendorfer-e vagy Görgey Gábor Népfürdő című egyfelvonásosa. Ez utóbbi arra is példa, hogy a játékosság mint fordulhat döbbenetbe, az összefüggések hirtelen, sokkoló felismerésébe.

Élnek azonban ma is a hagyományosabbnak tűnő ábrázolásmódok. Az életképről Szakonyi

Károly bebizonyítja (Ha itthon maradnál), hogy egy rövid életmetszet sem nélkülözi az általánosítás lehetőségét; a mikroszkóp látszatra súlytalan parányi részletet nagyít föl, de abban képes az anyag mélyére hatolni. Tovább él és hat az a drámaforma, amelyben a döntő pillanat előtti végső számvetés ad nyomatékot minden kimondott szónak, minden gesztusnak és cselekedetnek. Ilyen Németh László színműve: Petőfi Mezőberényben, és a címadó dráma: Thurzó Gábor: Az oroszlán torka. S a költőiség kiapadhatatlan jelenlétét bizonyítja Hubay Miklós szép egyfelvonásosa: Ők tudják, mi a szerelem ...

A kötet bizonyára minden olvasója számára tartogat egy-egy revelációt. Színpadon sokan nem is láthatták e művek többségét, s ha van egy szemernyi igazság abban az állításban, hogy a közönség idegenkedik az egyfelvonásostól, akkor ez az összeállítás nagyon sokat segít az előítéletek leküzdésében. Sajnáljuk azonban, hogy az olvasó nem mindenben kap megfelelő eligazítást a művek időbeli elhelyezését illetőleg. Nem irodalomtörténeti-filológiai apparátust hiányolok, hanem egyszerűen a közlés sorrendjét kifogásolom. A szerkesztő nem keletkezésük egymásutánja szerint rendezte el a műveket, hanem az írók születési dátuma szerint. Ez a teljesen külsődleges életrajzi adat döntötte el, hogy például Nagy Lajosnak a saját novellájából 1954-ben átírt kitűnő drámája (Uj vendég érkezett) Kassák Lajosnak 1914-ben kiadott Isten báránykái című színműve elé került, A kékszakállú herceg vára a Szűz Mária (Gábor Andor drámája) mögé, így előzheti meg A talpsimogató a Batsébá-t, és így tovább. A műveket akarjuk megismerni, de elrendezésük egy, a műveken kívüli szempont alapján történt. Jó lett volna, ha legalább egy évszám jelezte volna a művek megírásának és első előadásának időpontját, így az irodalomtörténetben kevésbé járatos olvasó is eleve több tájékozódási pontot nyerne a mű témájának, cselekményének, megformálásának értékelésében.

Az utószóban Osztovits Levente számos okos gondolatot vet föl, a lehetséges szűk keretek között megbízhatóan mutatja be az irányzatok és törekvések sokféleségét. Kár, hogy minden, a kötetben szereplő írót legalább egy mondat erejéig méltatni akar, és így némelyeket egyoldalúan túlértékel. A mai olvasó és színházlátogató számára modorosnak tűnhet Bródy Sándor szecesz- sziós cizellálása, terjengősnek Szép Ernő vagy Füst Milán miliő- és jellemrajza. Thurzó Gábor egyfelvonásosát pedig — az utószóval ellentétben — alapvetően elhibázottnak tartom; gondolatisága nem elég eredeti, szereplői pedig kívülről, az író értékítéletei által meghatározottak.

Mégis: valamennyi közölt egyfelvonásos értéket jelent, s kár, hogy többségüket nem, vagy csak régen láthattuk színpadon. így együtt a magyar dráma történetét is képviselik.

Végül szóvá kell tennünk, hogy a könyv túlsá87