Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 5-6. szám - Szentiványi Kálmán: Elnök, zöld kalapban (Elbeszélés)

Mátyás király szabad vadászait, kiknek nemesi levelét elkobozta valamilyen határperben ama hírhedt Bíró Márton veszprémi püspök.

Árnyék sötétlik Bonipert arcán. Előbb utasította a lányát, hogy le kell takarni a házban a tükröket s a halódó asszony fényképét. Majd meg a villanyégőt papírral árnyékolta.

— Láttam apádat a minap, odalent... megöregedett. Micsoda remek lovas volt! — A beszélgetéskor élt még az apám, azóta föld alatt van ő is — feleslegesen nem kell kimondani a halál nevét —, akkor hallgattam az öregemről, a meghívó levélről akartam beszélni, melyben az elnök segítséget kért tőlem, mivel a boglyasi közös gazdaságot másikkal egyesítenék. Mintha én bármit tehetnék ellene. Milyen lehetett srácként Bonipert? Kíváncsiságból ideutaztam, s halott lesz holnapra a házban.

— Azon a szüreti felvonuláson bámészkodtam, amelyen János bátyám megfékezte a szürke csikót. Hány éve annak, barátom?

Hangosan számolom, bizony már negyvenhárom. Csak mert apám a főszereplő, s ez a legkedvesebb gyerekkori emlékem. De megőrizte magában Bonipert is.

— Igyunk barátom. . . a szentségit, hogy fut az idő! Elszáll, mintha fújnák. — Bonipert hátralöki a rapsickalapot, jobban látszik boltozatos homloka, kopaszodó, verejté- kes fejeteteje.

Valaki elszármazott tőlünk Bábolnára az állami ménesbirtokra csődörösnek — afféle civil huszárnak —, s a lótartó parasztok elsompolyogtak arrafelé a kancájukkal, ha jött a párzás ideje; fizetni sem igen kellett az idevalónak, ingyen, vagy kevés pénzért meghágatta a lovát az a csődörös.

Az elnök a szüreti felvonulást idézi. Érzem, most is holt — de a beszélgetéskor még élő — apám kezének melegét. Kevés beszédű, sokat dolgozó, szikár barna ember volt apám, huszár a katonaságnál. Esténként a konyhában katonakoráról mesélt nekünk, vagy érces hangon énekelt, míg piros lánglepkék röpködtek a falon. Azokat a dalokat nem felejtem el.

A szeretetről a mi házunkban nem ejtettek szót.

Apám kézenfogott, gyerünk szüreti felvonulást látni. Két kisebb testvérem otthon maradt. A Bezerédy-udvarház előtt kíváncsi sokadalom. Zenével, kiabálással közelgett a faluból a menet. Elöl nyalka, magyarruhás lovasok.

Elöl táncolt az a bizonyos szürke csődör. Szalagokat fontak sörényébe a lányok. Hümmögteka férfiak, micsoda állat! A lovasok mögött ünnepi öltözetű cigányzenekar húzta a szüreti nótákat. ,.Ősszel érik babám a fekete szőlő. . ” Majd zöld pártás, piros pruszlikos, fehér szoknyás lányok rúdon, vállon hozták a szőlőkoszorút. Egyszál magában fontoskodott a peckes kisbíró — nagyhangú legényke, félreragasztott bajusszal. Verte a dobot, kihirdette a szüret ünnepét.

Aztán hintó jött, két mokány pejjel, urasági kocsis feszítette felettük a gyeplőt; az ülésen jegyespár, bírónak és bírónénak maszkírozva, majd négy ökör vontatta tengelyen óriási hordó. A hajtó durrogatott hosszú szalagos ostorával. A menetet az öreg hegycsősz zárta, részegen támolygott és fojtással lődözött a mustszagú őszbe.

A gyerekek nem annyira a felvonulást várták, inkább a „maszkákat”. Kéményseprőnek, bohócnak, rémnek öltözött álarcos legények kísérték a felvonulást — mintegy összefogták azt —, az ökrök hátára ugráltak, átbújtak a lovak alatt, egymást ugratták. Rémítgették a kitódult lányokat korommal, üszőkkel.

S a szürke csikó megvadult a dobolástól, kiabálástól. Egyet perdült, levetette hátáról a gazdáját, a díszes ruhájú gazdalegényt. A maszkák felsegítették a porból, vigasztalták és gúnyolták. Hanem a póruljárt legény dühében ráhúzott rövid ostorával a csikóra, elvégre az övéké, s ha apám el nem rántja őt onnan, a csődör agyontapossa. Si26