Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)

Megint eszébe jutott, hogy az idő nagyon előreszaladt.

„Mindjárt dél lesz, mindjárt dél lesz”, zakatolta a szíve.

Önmagával még soha sem foglalkozott annyit, mint a legutóbbi három napon. Most a szívével, a mellével, a derekával, a lábával, aztán újra a szívével, újra a mellével ... Soha nem figyelte például az ujjait, a tenyerét, nem szorongatta annyit a csuklóját, nem érezte a szíve verését, soha nem tudta, mi a fejfájás... Gyengeséget már régebben is érzett, de ha aludt egyet, rögtön elmúlt.

Ment előre a parton, húzta a lábát, nyomta előre a vállát, megtörölte verejtékben úszó szemét. „Itt ezen a tájon soha nem is nőtt vessző.” Már jól előre haladt, amikor eldöntötte, „kár ezen a parton menni, vagy visszafordulok, vagy átmegyek a túlsó partra”.

Közelebb ment a vízhez, jobbra nézett, és a Tisza közepén kis szigetet látott meg.

„Elmegyek oda, körülnézek, s ha nem találok semmit, a túlsó parton jövök vissza.”

A kis sziget — homokkal borítva — akár a mesében, úgy nézett ki. A sziget közepén hosszú árok húzódott, az árok mentén szomorúfűzfák nőttek. A parton a víz által kihordott, fa, kavics, kődarabok csillogtak. Hörcsögalakúra csiszolt fa, sárga színű lapos kődarab, a kígyó alakú faág egymást bámulta a vizes homokon.

A sziget egyik oldalán térdig ért a víz. Balog Mihálynak úgy tűnt, hogy itt nem is folyik a Tisza. Feltűrte nadrágját, és átlábolt a vízen. A sziget másik oldalán állt meg, ott is vesszőket keresett.

Csalódottan ült le. Megtapogatta a zsebeit, kivette a gyufát és az egyik cigarettát, amit a mezőőr adott neki. Rágyújtott. Odébb csúszott a fiatal szomorúfűzfák alá. Vizes kezét nadrágjába törölte, miután látta a vízfoltot a cigarettán. Lábával a homokot simogatta — a nappal szemben ült—, és a kezét homlokához emelte, hogy átnézhessen a túlsó partra.

Nem akart hinni a szemének.

Az agyagszínű, szinte merőlegesen álló part legfelső szegélyén — ha ültették volna se nézne ki szebben — széles vesszősor bólogatott, valahogy úgy, mint amikor a vízparti nádast a szél mozgatja.

S ahogy figyelte, mindent megértett.

Azért növekedhettek ilyen zavartalanul, mert senki sem mert hozzányúlni. Felállt, és közelebb ment a vízhez. A látvány annyira lekötötte, hogy alig vette észre: delet harangoznak. Most távolabbról hallatszik, mintha az erdőkön túl kongatnának.

A kalapját újra levette. A meredek part alatti sötét víztükör — mintha ember volna — nézett vele farkasszemet.

„Pihenek, aztán kitalálok valamit.”

Visszaült a szomorúfűz alá. A cigarettáját, mint ahogy szokta, lassan és nagy élvezettel szívta. A füst átjárta a bőrét, úgy érezte, hogy erőt öntött magába. „Szerencsém volt, mert lehet, hogy sehol nincs vessző.”

A vízen kellett átlábolnia. Úszni nem tudott. Az imént, amikor átjött a szigetre a víz meleg volt, szinte jólesett a lábának.

„Ha itt is ilyen csekély a víz, akkor nyertem.”

Először botot vágott magának. „Azzal tapogatja majd a víz alját. Ruháját leveti, egyik kezében megfogja, a másik kezében a bottal tapogatva próbál megindulni.” A sziget végénél, ott ahol szőkébbnek látszott a Tisza, megindult. Először csak annyit érzett, hogy a víz sokkal hidegebb, mint a másik oldalon volt. Sovány combja reszketett.

Tapogatva, félve lépett, de a víz hamar mélyült. A botja elmerült.

Visszajött a szigetre.

Lerázta magáról a vizet, és még előrébb ment. Itt ugyan szélesebb a Tisza, „de hátha szerencséje lesz”.

38