Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 4. szám - Vagyim Maksejev: Induló az „Aidá”-ból. Elbeszélés (Földeák Iván fordítása)
fából készült revolveremmel, de végül betörtek a „partizánok”, Szerjoga s a két Surik és én az asztal alá bújtam. A terem tombolt, mindenki nevetett. Azon az estén életünkben először léptünk fel színpadon; szinte semmit nem hallottunk abból, amit Vanyuska a színfalak mögött súgott, sokkal inkább ösztönösen beszéltünk, igyekeztünk minél szellemesebb válaszokat kitalálni. Viszont szívvel-lélekkel játszottunk, annyira szerettük volna, hogy aznap ne legyen szomorkodó arc, hogy mindenki jól érezze magát s örüljön, mert a szörnyűségek elmúltak. — Hitler kaput! — kiáltoztam az asztal alól. — Hitler kaput! Meglepő, Dugyicsiha úgy kacagott, mint egy fiatal lány; mosolygott, s ráncos arca kipirult a háborúban két fiát elvesztett Korjucsihának és Piskin, aki elől ült a kicsinyekkel egy pádon — ettől magasabbnak is tűnt —, szintén a homlokát ráncolta a nevetéstől. Az élet szebb lett, s mindenkinek, aki a háború alatt leszokott róla, újra meg kellett tanulnia nevetni. Később már gyakran láttam mosolyt Piskin arcán, amitől az mindig kedvesebb, vonzóbb lett. Néha munka közben huncut mosollyal valamit Igrjonyka fülébe súgott, s a ló félig szétrágott fogait kivillantva úgy tűnt, némán vele nevet. Azon az őszön október közepére befejeztük a cséplést. Elcsendesült a kihűlt motor, nem hallatszott az aratógép zúgása, a hajtők kiáltozása, a kévékkel megrakott szekerek nyikorgása. Az üres szérűn rothadó törek- és malátaszag terjengett, szél söpörte a keményre taposott földet. A beültetett veteményesben, ahol nemrég még fehér s ibolyaszínben tarkállott a krumplivirág, most már csak a fagytól megcsípett krumpliszárak fonadéka száradt, s tyúkok kóboroltak. Csendes zizzenéssel suhant el az őszi lombhullás, a faluvégi kopár nyírfák alatt a kis temető sötét keresztjeit ismét mindenhonnan látni lehetett. V-alakban délre húztak a vadlibák; a felhők közötti résen a halovány ég távolinak és hidegnek tűnt felettünk. Reggelente már nem lehetett a tarlót szántani — a föld megdermedt, s a néptelen mezőkön a mezsgyén túlról tompán dübörögtek a lövések — Arszentyij Vasziljevics vadászott a tarlóról felröppenő fajdkakasokra. A novemberi ünnep táján apránként megindult a havazás is. A bolyhos hópelyhek először ritkásan szállingóztak, majd egyre sűrűbben, tömör falként hulltak,s fehér rajokban tűntek elő a kunyhók feletti félhomályból. Hótakaró borította be a mezőt, a veteményeskerteket, a falu környéki dűlőutakat — minden csillogó, fehér ruhát öltött. A tél későn érkezett, viszont egycsapásra, minden előzetes hírverés nélkül zúdult ránk, s a fagyok beköszöntével az élet a faluban nyugodtabb, kimértebb mederbe tért. A trágyaszagú udvaron mélán kérődztek a tehenek, a friss havon csikorgott a szántalp, esténként fűrészek zizegtek a házak előtt, s a havat sárgás, gyantaillatú porral hintették be. Az ibolyaszínű füst lustán tekergőzött a kéményekből a fagyos levegőre, a kunyhókban a kemence mellett azonban az emberek jól, kellemesen érezték magukat a melegben. A kolhozirodában a ciprusfenyő hasáboktól vörösen izzott a vaskályha teteje. A kályha melegétől az ablak egész télen nem fagyott be itt, csak a legvadabb hidegek idején futotta be pelyhedző zúzmara az ablakszárnyakat. Az irodai küldönc, Tonyka bocskor- ban s kapcából varrt zokniban a padlót megülő hideggel együtt tört be az ajtón, egyik lábát a másikhoz bokázva akart felmelegedni, s egyre a zománcozott teáskannát emelgette. — Csak nem etted tele magad valami sóssal? — érdeklődött Arszentyij Vasziljevics. 18
