Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - MŰVÉSZET - Sümegi György: Tóth Menyhért útja
hivatalos irányzattal szembenállókat. Tóth Menyhért legkorábbi, főiskolai rajzai már mutatják, hogy szabadon kísérletezett, hogy saját elgondolása és látása szerint használta a krétáját stúdiumok megfogalmazására. De ezek már nem szokványstúdiumok, száraz rajzolatok, hanem az ábrázolt személyek lelkiállapotát előtérbe helyező munkák. Már akkor látszott, hogy Tóth Menyhért nem kívánja fölvenni mások mezét. A Főiskola elvégzése után azonban hazamegy Miskére. Paprikát és majoránnát termel, kapálja, műveli azt a földet, mit ősei hagytak rá. Lakodalmakba muzsikálni jár tangóharmonikájával, és gyakran hívják falat festeni. A napi paraszti munka teszi lehetővé művészi terveinek megvalósítását, hiszen a megélhetés mellett elsősorban azért dolgozik, hogy festékeket és ecseteket vásárolhasson. Életmódja napközben a paraszt- emberekével volt azonos, ám a napi fizikai munka után éjszakákon át festett. Vásznaira csalogatta az alvó falu apraját-nagyját. Ezen éjszakákon talán még az árnyak, a manók, a vízitündérek is virrasztották kitartó szorgalmát... Hosszú ideig visszhangtalanul, magára hagyva dolgozott. Tóth Menyhért legelső munkáiban is meglep az a sajátos, egyéni hangütés, mely fokozatosan fölerősödik, és meghatározó vonása marad festészetének. Legkorábbi művein még életképi elemeket halmoz egymás mellé, hogy minél jellemzőbben megmutathassa az akkori falu valóságát. Az 50-es évekre azonban „eltűnt minden életképszerű részlet a vásznairól, hogy az a néhány test, forma vagy hullámzó fény, ami megmaradt jelképes erejűvé nőhessen ... Nem kitalált jelképek ezek, nem is könnyen megfejt- hetők... Naív és ősi látomások, de nem téveszthetők össze a naív festészet együgyű képzeteivel. Tóth Menyhért nem a látványt, és nem a konkrét dolgokat stilizálja, hanem a sorsot, az életet” (Perneczky Géza). Tóth Menyhért néhány, gyakran használt motívuma — a jó pásztor, a hal, a bárány — a kora középkori ókeresztény művészet hasonló jelképeivel is rokonságot mutat. Alakjai zömében rútak, otrombák, madárfejűek, egyáltalán nem vonzók, inkább taszítok és elgondolkodtatok. Piros szemű emberek, emberarcú állatok, sörényes lények, halak, pulykák, lovak, lomha négylábúak tűnnek föl képein. Reális és képzeleti, álomszülte alakok, fenyegetők és jóságosak egyszerre. Mintha babonák és hiedelmek, mesék és balladák világából vonulnának föl a képekre, a szemünk elé. „Velük megszülethetne a magyar festészet egy egészen különös fejezete, láthatóvá válna a falu hiedelem- világa” — írták 1970-ben még feltételesen. Ma már nyugodtan mondhatjuk, hogy Tóth Menyhért láthatóvá teszi a falu hiedelemvilágát, megfesti a benne lecsapódó ősi félelmek és babonák alakjait. Tóth Menyhért nem úgy mutatja elénk a valóságot vagy annak egyes elemeit, ahogy a naturalizmuson edzettek ízlése és szeme megszokta. Saját valóságát, mit a világ benne egységgé képezett rajzokba, szobrokba, festményekbe úgy foglalta, hogy kiérezni belőle a küldetése komolyságát, a tiszta szándékát, a férfias őszinteségét és az igazságát. Tóth Menyhért 70. születési évfordulójára megrendezett kecskeméti kiállítása egész életművét bemutatta. A kiállítás után a Bács-Kiskun Megyei Tanács megvásárolta a festő életművének legfontosabb darabjait, melyek képesek lesznek felidézni Tóth Menyhért művészi pályájának legjelentősebb állomásait. A képek egy állandó megyei képzőművészeti kiállításra kerülnek majd. Köszönet érte mindazoknak, akik meglátták, hogy Tóth Menyhért művei az alföldi, a Duna—Tisza közi parasztemberek gond- ját-baját, félelmét és szorongásait magas művészi színvonalon közvetítik az utókornak. SÜMEGI GYÖRGY 85
