Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
A vasutas a kocsis oldalához nyomta a kést. Utána pedig a gyeplőt tartó karjába döfte. A kocsis elengedte a gyeplőt, és leszállt a szekérről. — Menj, te állat. Te állat... A kecskéket miért nem hoztad, azokat, amivel elcsábítottad, te állat. Megvette neki a kecskét, hogy utána vele aludjon. Kecskés bakter ... A vasutas megfogta a gyeplőt, az ostort, és hajtotta a lovakat. Hallotta még a kiabálást, de sietnie kellett, mert lemaradtak az első szekértől. A papa kocsis után fordult, és az arcán látszott, hogy nem érti az előtte zajló összetűzést. A ministráns fiú nevetett, mert többször hallotta már a vasutasról, hogy „kecskés bakter”. A temető bejáratánál nagyot döccentek a szekerek. Alig mentek pár lépést, és majdnem beleléptek a lovak a sírba. Levették a szekérről a koporsót. A pap énekelt és imádkozott. Odébb a temetőúton, megállt az a két öregasszony, aki már a telepen is ott volt. Azért jöttek pár perccel később, mert útközben hazasiettek, és gereblyét vettek a kezükbe. Hozzátartozóiknak a sírját akarják rendbe tenni. De ezt a két öregasszonyt az egész faluban ismerték, mivel minden temetésre elmentek. ,,A halált várjuk már mi is, azért járunk minden temetésre.” Balog Mihály, amíg a koporsót leengedték a sírba, a pap mellett állt meg. Hirtelen olyan friss erőben érezte magát, mintha húszéves lenne. Mindent világosan látott, világosan érzékelt. Csupán akkor fordult el, amikor rátették a kötelet a koporsóra, és a kötél csúszása nyikorgó-súroló hangot adott. A pap pedig abbahagyta az imát, és riadtan megszólalt. — Vigyázzanak. Rosszul tették rá a kötelet. A koporsó végén — ez a vége már majdnem beleért a sírba — megigazították a kötelet, újra meghúzták. Kicsit ingerülten rántották meg, de már lassan és vigyázva engedték le a koporsót. A pap egy darab földet dobott utána. Balog Mihály nem hajolt le. Hiába érzékelt mindent világosan, hiába tért vissza minden ereje, mindaz, ami körülötte történt, valószínűtlennek tűnt számára. „Nem igaz, nem lehet igaz, hogy a feleségemet engedték le, hogy nem láthatom többé ...” A földet, a kemény, sárga színű agyagos földet, megállás nélkül kaparták rá a koporsóra. A két sírásó lihegése, betöltötte a sír fölötti levegőt. A földet eligazították. A fejfát leszúrták. Kicsike fejfa volt, alig látszott ki a földből. A fejfára rátették a koszorút. Ugyanolyan koszorú volt ez is, mint az Aladáré. A sírásók a temető szélén faágakat törtek, s szerszámaikat pucolva közeledtek vissza a friss hanthoz. — Gyere a szekérre — mondta az a kocsis Mihálynak, aki a koporsót hozta. — Majd hazamegyek később — válaszolt. 6. Megindult beljebb a temető dombja felé. A két idős asszony ott gereblyézett. Az egyik még napszemüveget is hordott, és úgy figyelte a közeledő férfit. — Jó napot. — Jó napot — mondta. Balog Mihály megállt. Az öregasszony levette a szemüvegét. — Rossz a szemem. Ha a nap a szemembe süt, nem látok. Jobb lenne már nekem is a fűzfa alatt. — Menjen haza — mondta a másik öregasszony Balog Mihálynak —, élőnek élő, halottnak halott a barátja. Lehetünk még itt. 24
