Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - Pusztay János: Gondolatok a szamojéd népekről és népköltészetükről
E gyűjtőutak eredményei nálunk, sajnos, csupán nyelvészeti munkákként ismertek — szűkebb kutatógárda előtt. Pedig a nyelvészeti analízisen túlmenően is kellene — mert érdemes — e kiadványokkal foglalkozni. Bizonyítja ezt néhány, az utóbbi években megjelent kötet és tematikus folyóiratszám is (Képes Géza: Napfél és éjfél; Sámándobok szóljatok; Tiszatáj, 1972/2.; Buda Ferenc: Varázsének), hogy a rokon népek népköltészete nem csupán nyelvészeti elemzés nyersanyagául kitűnő, hanem —1 s művelődési, kultúrtörténeti szempontból hangsúlyozottan — mint kiemelkedő, nagyon szép, s velünk, a miénkkel rokon népköltészeti termés is. Annál is inkább, mert segítségükkel fény derülhet a magyar folklór olyan elemeire, műfajaira, melyek eredete a messzi idők homályába vész, s olyanokra is, amelyek ma már nincsenek meg népköltészetünkben. Gondoljunk arra, mennyit kísérletezett Arany János, hogy rekonstruáljon egy magyar hőséneket, de csak nem bukkant az eredeti nyomára. Ilyen úgy látszik nincs is, de megvan nem is egy rokon népünk folklórjában. E folklóralkotások nem egyszer hatnak — akarva-akaratlanul — modern költőkre is, akiknek formai, nyelvi megértését csak segíti az ősi kultúra ismerete; gondoljunk Juhász Ferencre vagy Nagy Lászlóra. A szamojéd folklór még nem találta meg a maga Képes Gézáját, amint rálelt a finnugor népek költészete. A nem is olyan távoli jövőben a Népek meséi sorozatban lát napvilágot egy szamojéd válogatás, olvashatunk szemelvényeket a szamojédok népköltészetéből a Medveünnep című antológiában is, amelynek megjelenése 1975-re várható. * * * A szamojéd népköltészet műfajai — a teljesség igénye nélkül — :eredetmondák, áldozati imák, kozmogónikus epika, sámándalok, hősi epikus énekek, lírai dalok, mesék, találós kérdések. Válogatásunkban ezek közül lírai dalok, tulajdonképpen sorsénekek, áldozati imák és sámándalok szerepelnek. A lírai dal vagy sorsének fogalma tisztázásra szorul. Tudjuk, kétféle verselési forma van az egyik, mint pl. a mari, vagy akár a magyar népdaloké, strófikus szerkezettel, rímekkel, ezen belül párhuzamokkal (pl. a természet és az emberi világ között). A másik a szabadabb, kötetlenebb, ám egyáltalán nem teljesen kötetlen verselési forma, ami elsősorban az obi-ugorok sorsénekeiből ismeretes, de amely alapjában véve jellemző pl. a Kalevalára is. Ez a kötetlenség abban nyilvánul meg, hogy nincs strófikus kötelék, azaz az ének addig tart, amíg az énekesnek van mondanivalója, a formai kötelezettségek így nem befolyásolják az előadót. Mindemellett azonban ritmusbéli megszorítások, meghatározott szótagszámú sorok (amelyek elsősorban a ritmus függvényei), gondolatritmus, párhuzamok, esetlegesen asszonáncban összecsengő sorvégek, alliteráció — azok a formai elemek, amelyek elválasztják a prózai szövegektől eme lírikus-epikus, de verses műfajokat. Ilyen formai megoldások nem ismeretlenek a magyar folklórban sem, gondoljunk például népballadáinkra, siratóinkra. Nyelvrokonaink népköltészetében leginkább az obi-ugoroknál és a szamojédoknál találkozunk ezzel a jelenséggel. Az obi-ugoroknál ezt a műfajt sorséneknek szokás nevezni, míg a szamojédoknál — ill. pontosabban a nyenyeceknél — bordalnak. Ez a terminus persze távol áll a hagyományos irodalmi értelemben használt bordaltól, inkább a mámordaloknak, sorsénekeknek felel meg. Tartalmukból kiderül, hogy tkp. pityókos állapotban előadott sorsénekek, amelyekben az asszony elénekli, mennyit veri az ura, a férfi, hogy mily nehéz az élete. Gyakran kapnak e dalok társadalmi színezetet is. Sok esetben teljes mértékben rögtönzéseknek tekinthetők, amelynek alapszituációja lehet egy kedves vendég beállí34
