Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)

Dobó tűnt fel a tömegben, őket kereste.

— Holnap a polgármester ebédet ad a kiállító művészeknek — mondta —, szeretné önt személyesen meghívni.

— Akkor búcsúznunk kell. Örülnék, ha megnézné a munkáimat. Dobó úr már régóta készülődik hozzám, talán elhozná magát kocsival. Nem lakom messze Párizstól, mindössze hatvan kilométer a déli autóúton.

— Valóban most nyélbe üthetjük a dolgot — mondta Dobó. — Madame Kastély így a vidékbe is beleszagol egy kicsit.

Bence elköszönt, Anna még látta, amint lassú, fáradt lépteivel elindult a kijárat felé.

Éjféltájban került haza. Sokáig forgolódott az ágyban, nem jött a szemére álom, fejében egymásra torlódtak a zaklatott gondolatok.

Itt valami új dolog kezdődött az életében. Hogy csinálta ő otthon a maga művészetét? Senki sem vette komolyan a munkáit, talán még ő maga is félszívvel hitt bennük. Hisz ott minden Zsolti körül forgott. Az egész életük úgy volt berendezve, hogy annak középpontjában állt Zsolti, s mindenki körülötte keringett, mint nap körül a bolygók. Igaz, Zsolti — amennyire tőle telt —, igyekezett enyhíteni a helyzeten. Nem játszotta meg a dilis, szeszélyes művészt, aki zsarnokian mindent alávet az alkotásnak, mások életét is rádobja a tűzre. Szerény volt és mindennapi, de mégis érezni lehetett, hogy ő a művész, s amikor ráhajtott a munkára, úgy rohamozott, mint a szamurájok, mindent elsöprő kegyetlenséggel és vak hittel, csak a készülő filmre koncentrálva, minden mást hanyagolva, háttérbe tolva.

Abban is, ahogy őt segítette, biztatta a kerámiára, a formázásra, a zománcozásra, az égetésre, abban is, ahogyan beerőszakolta őt a főiskolára, a nagylelkűségében, a jóságában is az volt, hogy mindez nem zavarja az ő nagyságát, könnyen belefér Kastély Zsolt batyujába, fél kézzel is elviszi, mi az neki, hogy Anna is művész lesz. A megértésében mindig volt egy kis sajnálkozó segíteni akarás.

De hisz neki is igazában Zsolti volt a fontos. Hol kezdődött ez? Talán amikor odaállt a családjából kiszakadt gyámoltalan polgárcsemete mellé, hogy megkapaszkodjon az életbe, hogy ne sodródjon ki a mozgalomból? Amikor szembefordult az Ifikkel is, akik megvádolták, hogy a polgársághoz törleszkedik, elárulja az osztályt, ha összeházasodik ezzel a burzsujkölyökkel? Amikor vállalta, hogy mossa a fehérneműit, főz neki, takarít rá, rendben tartja az otthonát, gyereket szül, míg Zsolti a rendezői szakot végezte? S aztán már az egész életük ebben a mederben hömpölygött tovább, s Zsolti akár kocsit akart venni, akár házat építeni, annak minden terhét őrá is átdobta, minden hóbortját rákényszerítette, s végül ebből az jött ki, hogy Zsolti élhetett szabadon a maga művészetének, ő pedig csak mellékesen, alkalmilag csinálta a magáét. Zsolti akár akarta, akár nem, úgy beszőtte az életét, mint egy pók, elszívta előle az életet, őbelőle táplálta a maga energiáit is, hát hogy futhatta volna ő ki mellette a maga művészi pályáját, hogyan koncentrálhatta volna csak a kerámiára az egész életét? Zsolti mindig újabb dolgokat talált ki, most azt az agyrémet: a villát Visegrádon, a millió intéznivalóval, anyagbeszerzéssel, kőművesekkel, napszámosokkal, a tárgyalásokkal, veszkelődések- kel, belefér ez is a batyujába, s közben minden gondját tölcsérrel önti az ő fülébe is, s ettől az egésztől csak megveszni lehet, mert hová lesz akkor a szabaddá tett alkotóerő, a művészetnek szentelt élet, a meditálás, a töprengés, a kísérletezés? Párizsba kellett jönni ahhoz, hogy minden ilyen világossá váljon előtte. Mi mindent csinálhatott volna már, ha ez a félszívvel végzett munka is ilyen sikert hozott! Itt úgy fogadták, mint rangos művészt, s ezek a nagy emberek is ma este, olyan természetességgel szóltak az ő művészetének jelentőségéről, hogy csak bőgni tudna, ha visszagondol rá.

Kiugrott az ágyból, odaállt az ablakhoz, lenézett a néptelen utcára, melyen már csak ritkán húzott végig egy-egy kocsi.

15