Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)

— Clochard?

Igen. Az,.abszolút szabad emberek”, ahogy a franciák mondják. Kivonták magukat a társadalom, a család, a munka minden kötöttsége alól. Ne tessék elfelejteni, ez a szabadság hazája. Egy toprongyos művész a milliomos estélyén épp úgy nem kelt feltűnést, mint az alvó clochard a belvárosi járdán. Bárki nyugodtan kínlódhat a szívrohamával a nyílt utcán, akár meg is halhat, senki nem törődik vele, mindenki az illető magánügyének tekinti, segítséget csak a rendőrtől remélhet. Télen is lehet mezítláb járni, nyáron is bundában, mindenki azt csinál, amit akar, senki nem ütközik meg semmin.

Klasszikus stílusban emelt, óriási kupolával fedett épületnél álltak meg.

— Itt fog lakni, a Pantheon mellett. Ide mindig könnyen visszatalál, bármerre is kalandozik a városban.

— A Latin Negyed! Ha minden vágyam így teljesülne ...

Dobó elintézte a formaságokat a portán, aztán elköszönt Annától.

— Holnap a verniszázson találkozunk. Ha ideje engedi, az intézetben is szívesen látjuk.

A boy felvitte bőröndjeit a szobájába, Anna egyedül maradt. Hirtelen nagyon fáradt lett. A repülőút, a száguldás az esőben, a város hajszája, zsúfoltsága, a váltás Pestről Párizsba (hisz reggel még Pesten volt) — mindennek a terhe ólomsúllyal nyomta. Húzta az ágy is, de az ablak is, hogy kinézzen, még jobban az utca, hogy lemenjen. Végül is a kicsomagolás mellett döntött: ruháit vállfára kellett tenni, hogy ne gyűrőd- jenek tovább. így került kezébe a térkép, melyet Zsolti rakott a bőröndjébe. Kíváncsian tanulmányozta, s hamar felfedezte a Place de Pantheont s közelben a Boulevard Saint-Michelt (Ady Szent Mihály útját) s a Luxembourg-kertet, azokat a helyeket, melyekről lánykorában álmodozott, művészélete kezdetén.

Kidobálta ruháit az ágyra, és lesietett az utcára.

A Rue Saint-Jacques nevét azonnal magyarra fordította: „Szent Jakab utca” — mondogatta. Ilyen utcanevek Pesten nincsenek, ez is talán a középkorból idenyúlóan őrzi a tradíciókat, a stabilitást.

Csakhamar fölfedezte azokat a dűlt falú, kisablakos, támasztópilléres házacskákat is, melyeknek homlokzatán még ott volt a horog, amelyen át a tüzelőt az utcáról felhúzták az emeletekre. így csak a XIII—XIV. században építkeztek, s ezek a házak itt állnak, ma is lakják őket.

Anna gyönyörködve nézte a szűkülő, befelé dőlő homlokzatokat, a magas, éles tetőket. Hossmann mérnök, amikor a Champs-Elysées-t s a híres nagy sugárutakat építette, egész városnegyedeket tüntetett el a föld színéről, melyek a korai középkort őrizték favázas falaikkal, pittoreszk sikátoraikkal. Régi metszeteken még látni a hajdani Szajna- hidakat, melyeken egymásra zsúfolódtak a lakóházak. Milyen kár, hogy mindez eltűnt az akkori emberek tarka zsivalyával, a cifrán szerszámozott lovak patkócsattogásaival együtt. De vajon megkaphatta-e Párizs enélkül a rombolás nélkül mai arcát? S milyen csoda, hogyha mutatóba is, de állnak ezek az időtlenül vén házak. Ebben az iszonyú méretű városban, ahol annyi a műemlék, hogy táblát se tesznek rá, az emberek együtt élnek a múltjukkal, generációk nőnek változatlan környezetben: egy nagy nép közérzetében vajon ez nem tényező-e?

Tulajdonképpen csendes, keskeny, de istentelenül hosszú utca volt ez a Rue Saint- Jacques. A Szajna felé futó lejtős végén a Sorbonne sötétszürke, zord épülettömbjei helyezkedtek el. (Valahol a közelben volt Pierre Curie laboratóriuma is, ahol a rádiumot felfedezte.) Váltott a kép, élelmiszerüzletek sorakoztak egymás mellett. Nyitott kirakatok, a járdára buggyanó pultok, öt világrész feltorrnyozott gyümölcseivel. Marokkói mézédes szőlő, akkora bogyókkal, mint a besztercei szilva, kanadai arany9