Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - SZEMLE - Halász Géza Ferenc: Pardi Anna útjai
Inkább tanulmányíró, mint esszéista: fontosabb számára a tárgyi igazság, mint saját személyisége. Természetes gesztussal vállalkozik önkorrekcióra, melyre az idő múlása készteti: a szövegeket átírja, vagy — mint a HEMINGWAY-pályakép esetében — hangsúlyokat átrakó, értékítéletet módosító, bonyolultabb szemléletű — kommentárokkal kíséri. A definitiv érvényű pontosságot, a fogalmazás szűk szavú, tartalmas egyszerűségét többre becsüli, mint az impresszionisztikus ötlettűzijátékot, avagy a gondolkozás renyhesé- gét leplező stílromantikus szóvirágot. Óvakodik a pamflet szenvedélyes egyoldalúságaitól, igazságtalan túlzásaitól, a mérlegelés higgadtságára, a gondolatmenet objektivitására szüntelen törekszik. SÜK.ÖSD könyvét haszonnal forgathatják az irodalom kutatói, de az eszmetörténészek is. Nagyon érdekes, amit a felvilágosodás nemzeti sajátosságairól (például az ANGOL doktrinér jellegéről) megállapít. Sok invencióval vezeti le a XVIII—XIX. századi polgári regény virágzását XVII. századi előzményeiből: a dokumentumértékű napló- és levélirodalomból. Úttörőként körvonalazza az esszéműfaj koronként és nemzetenként változó jelentéstartalmát. Angliában súlyos elméleti dolgozat, Franciaországban mon- taigne-i kísérlet, Németországban másodrangú, rendszer nélküli eszmefuttatás, Magyarországon intellektuális robotosok, misszionárius szenvedélyű gondolkodók feladatvállalása. „Cédulahalmaza a tudósé, látomása az epikusé, személyisége a költőé”; impresszionizmus és dogmatizmus Scyllája és Charibdise közt, a látomás értelmi vértezetében válik korunk egyik legfontosabb műfajává. Polgárjogot szerez az irodalmi hierarchiában alábecsült dokumentumprózának is: ..Maradandóságának titka: igazságtartalma a múló időben összemosódik a személytelen műfajokéval, a legendáéval, a népmeséével, s azokhoz hasonlóan adja át korok tapasztalatát.” A szociológus kíváncsisága nemcsak az esztétikum áttételeiben, hanem igen gyakran közvetlenül is megnyilvánul. Kitűnő tanulmány méri föl marxista szemlélettel az ÚJ BALOLDAL (MARCUSE: EGYDIMENZIÓS EMBER) ideológiáját. Távlata a félmúlt, midőn már a diákmozgalmak kifulladása után viszonylag érvényes ítélet megalkotására van lehetősége: „A mozgalom az értelmiség tömörülése; tömeghatása nincs, kapcsolata az amerikai társadalom nagy osztályaival-rétegei- vel megoldatlan; dühe, kétségbeesése, romantikus cselekvésvágya, utópikus reménye e hiányokból fakad.” Hasonló képet fest más magatartás- formákról is: a BEAT-IRODALOM (GINSBERG, KEROUAC) és az UNDERGROUND életérzéséről, MALCÓLM X naplóján keresztül a FEKETE MUZULMÁNOK mozgalmáról, SARTRE ellentmondásos, filozófiai igényességet politikai bizonytalansággal vegyítő életművéről. SÜKÖSD tanulmánykötete tudósi és szépírói teljesítménynek egyaránt elsőrangú. (SZÉPIRODALMI KIADÓ, 1974.) GREZSA FERENC PARDI ANNA ÚTJAI A költőnő először megszólja, majd kiengeszteli a költőket: hogy kerülgeti őket a semmitmondás — a belső tűz, a heroikus élmények hiánya. .. Nézd a költők arcát, mily biztató mégis, hogy szorongatnak markukban egy árvácska-virágot. Vajon milyen virágot nyújt át ő maga „Mennyi út az ajtód előtt” című újabb kötetével? Igényét tekintve egy egész csokorra valót tartalmaz a könyv. Egy-egy ciklusban felméri a világ jelenségeit — a látványtól a tudományig —, hogy jobban meghatározhassa saját helyét. Nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy feleleteket próbáljon megfogalmazni Gorkij súlyos kérdésére: hogyan éljünk szépen. Témái között vannak az év hónapjai, különböző portrék, a természeti és emberi végletességek, amelyeket a verőfény és a vihar, illetve a szerelem és a magány testesít meg. Sorra veszi a külvilághoz való alkalmazkodás elfogadható és természetellenes módozatait: az utazásokat, illetve az alkoholizmust. A szerelemről szólva eljut a visszaemlékezésig arra „a régi, régi drága dalra” és az örökre eltűnt évek ízére. Bejárja az orosz mondák tájait, a nyírfaerdőket és a hős városokat. Tudatosságát érzékelteti, hogy szabad verssorokban kifejti véleményét a költészetről, számba veszi az eszközöket. A felsorolás hirtelen olyan fordulatba csap át, amit csak az őszinteség indokolhat: a cselekvő igealakok fölcserélése szenvedőkkel, Igen, Pardi Anna újabb verseinek a legtöbbje a szenvedést mondja ki. Hogy feloldja, enyhítse az érzést? Hogy megkönnyebbüljön tőle az ember? Ha a költészet tisztán hagyományos vagy modern értelemben jelenne meg nála, akkor bizonyára ilyen szerepet töltene be a kifejezés, a megfogalmazás. De a költőnő versei ahhoz hasonlatosak, mintha egy múltszázadi csendéletbe vagy tájképbe absztrakt, nonfiguratív jeleket festene. Szinte váltakoznak egymással az érzékletes megfigyelések az elvont, absztrahálás útján létrejött fogalmakkal. Egy helyütt „a hajnali erdők, az első ágak tiszta hűvösségével” szemléltet, a szelet „kamasz küldönc”-cé személyesíti meg. A másik póluson pedig „költőietlen” kifejezések tartják a vers szerkezetét. Közéjük tartozik a DOLÓG fogalma, vagy az elkoptatott „HARC, amit az ember önmagáért folytat”. A végletek mindezzel nem záródnak le. A szentimentális-romantikus „egy csokor virág” képét a mai vagánynyelv fordulata váltjaiéi: „leszólít a csend”. Egy teljesen 91
