Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Szekér Endre: Beszélgetés Fehér Ferenccel
SZEKÉR ENDRE BESZÉLGETÉS FEHÉR FERENCCEL Fehér Ferenc költő, író Jugoszláviában, Újvidéken él. A Magyar Szó című napilap munkatársa. Híd-díjas. Munkásságának súlypontja: a költészet. Verseivel tűnt fel (Övig földbe ásva, Jobbágyok unokái), és napjainkban is mint költő alkot jelentősei (Esővárók, Vasfű). Ismertek gyermekversei (Szeptemberi útravaló). A Jugoszláviában élő nem magyar nyelven alkotó költők barátja, tolmácsa, fordítója. A szerb Miroslav Antic-csal közösen jelentetett meg egy verskötetet Színek és szavak címmel. Fordítói munkássága végtelenül gazdag. A Napjaink éneke című antológiában, mely a jugosz'áv költészetet fogalja össze, ő fordította például Oscar Davico vagy Andreevszki verseit. Műfaji sokszínűségére jellemző, hogy hangjátékot is írt (A csillagok nappal is fénylenek). Ma már a próza is jelentős műfaja. A Hazavezériő csillagok című kötete naplójegyzeteit tartalmazza. E kötetben is a költői szó szépségeire figyelhetünk fel (szinte Sütő Andráséhoz hasonló valóságábrázolással és szenvedéllyel). Fehér Ferenc, a jugoszláviai magyar irodalom egyik legrangosabb alakja, kinek verseiben a bácskai táj, nép e'evenedik meg olykor az ősi rigmusok, népköltészet ihlette modern költői hangon. Sokat utazik: nemzetközi költőtalálkozókra (Gyémánttengely c. antológiában is szerepel), kis bácskai falvakba, magyarországi költői estekre. Mindig emberközelben van. Egy távoli kis iskolában éppúgy, mint a költőtalálkozón Budapesten vagy Blendben. Most újra Magyarországon van. S néhány kecskeméti és lakiteleki est után ismét Lakiteleken üdvözölhetjük. Ezt az alkalmat használjuk fel beszélgetésre. SZEKÉR E.: Az író jól tudja, s te magad is leírtad már: író és olvasó között nem ezek a valóságos találkozások az igaziak, hanem amaz a másik — a megszervezetlen, a lapozgató ujjhegy és az agy idegeinek mérhetetlen távközében. Milyen megfontoltság késztetett arra, hogy ki tudná hányadszor ott hagyjad íróasztalod, s ezúttal elfogadd ezt a lakiteleki meghívást? FEHÉR F.: Egyszer egy tengerparti gyermekszanatórium lankadt szárnyú, beteg kis fiókáihoz juttatott el a félezer kilométerről érkező meghívás. Már csak akkor járt át a bénító riadalom, amikor szemtől szemben álltam velük. A betegségben megnagyobbodott, égtükördarabkává mélyült szemekből a magukat soha ki nem viháncol- ható, lepke cikázását is csupán pillantásukkal követhető raboknak olyan sóvárgó várakozása csapott meg, amivel soha addig nem találkoztam. S a tetejében nem is anyanyelvemen kellett megfelelnem ennek a földhöz verdeső és földöntúli várakozásnak . . . És akkor, abban a csöndben tisztán kivehetően behallattszott a králjeváci szanatórium kertjéből — a tücsökszó! Mintha csak otthoni esték nyári, kerti bokrai közül talált volna be ez a kisbetegeket ismét haza röpítő, meseorsókat pergető, aggokat is kicsinyekké visszavarázsló, drága tücsökszó... — Hallgassátok csak! Most ő mesél nekünk! ... — mondtam akaratlanul, és egy ideig hallgattuk is, lestünk rá, csöndben, 6
