Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Fehér Ferenc: Egyetlen szó (Vers)
Már az igaz (s nem a milyen szép), a jelzőktől független milyenség vonzott. Nem is a szó — a mérge, így leltem rá a kék igékre. De hát az állítmány s az állapot igék ágyán csak béna tetszhalotti eilobbant versre szállingó pernye. Jelöljön eget a föld felett, és igéből indázó cselekvést! Legyen utamnak határozója; ha nem tenger, hát lenge bója! (Fedélzet se várt azóta: vadság sok vaksi kalóza keverte fönt a kártyát. . . Csak ez maradt: ,.Csináld hát!”) Marad a befelé s a kétség, tunya sík helyett a mélység — nem szavak kútmélye. Sírmély! Életet mér, aki így mér. Mert ha vélt igazad kimondod, jelöld is végén a pontot; halottat hagysz ott, vagy alvót — húzd rá az ajtót... Más szavak mind sorra halnak, azt mondhatnám bár magamnak! Meghagynám másoknak búzamagnak, románnak, szlávnak és magyarnak, mert akkor szó csupán, ha éltet, ha jó bizalom, s nem kísértet — éle sincsen, sem fonákja, s visszája sem ok viszályra. Egy szó, mely sokkal több, mint a nyelvem a kínzó helyettesíthetetlen; nélküle verítékgyöngy a homlok, és makogsz csak, mint a meghasonlott. . . Ki herdálta el? Merre találom? Mit hagyok rátok, fiam, leányom? Ismertem, hiszen örökbe kaptam, nem cipóként — kenyérdarabban. Talán visszahozná az emlék, ha földről még morzsát emelnék; hogyha sírra, hantra, rögre én magam hullnék örökre . . . Túl minden elmúláson őrizné hallgatásom.
