Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - SZEMLE - Szuromi Lajos: Juhász Ferenc: A megváltó aranykard
is példamutatóak, kedvcsinálóak. Milyen örömmel olvasnánk hasonlót’a tollából pl. Miskolcról, újabb városainkról vagy akár Kecskemétrőli: A szerző ígérete szerint ez csak az első kötete egy készülő önéletírásnak.! gy is kerek egész: metszet egy társadalmi rétegről, szociográfiai izgalmakkal, hitvallás — jó értelemben vett lokálpatriotizmus — egy szép magyar tájegység mellett, értékes emberi dokumentum. Várjuka folytatását, amely bizonyára más tájakkal, újabb külső és belső kalandokkal ismerteti meg az’olvasót! (Magvető, 1973.) HORPÁCSI SÁNDOR 3UHÁSZ FERENC: A MEGVÁLTÓ ARANYKARD Mitikus arányú világának teremtője, védelmezője egyszerre a költő. De mint a mesék, a mítoszok mindenkor mutatják, itt is az egész a cél, a megalkotott külön világ tér és idő teljességében az egyetemes emberi lét titkait ostromolja, mesék magános hőseinek, mítoszok titánjainak elszántságával. Mert kell titkoknak lenniük ott, ahol az élet sorsa a halál, minden szépségé, jóságé a veszendőség, az elmúlás. Létünk abszurditásának logikus élménye képes arra, hogy önmagával szembe fordítsa az embert, öngyilkosság, kataton depresszió, őrület, közöny, önfeledtséget hajszoló — ön- és közveszélyes — önzés, totális hedonizmus, pusztítás és pusztulás következhet belőle. A halál döbbeneté az emberi magatartásformák szinoním változatait sugallja, az erőket, hiteket bénító értelmetlenség, passzivitás alapján. A tudatos halálélmény az élőt könnyen az élet árulójává teheti. A halál tehát nemcsak abszurd tényszerűsége révén ellensége az életnek, hanem konzekvenciáinak minőségével is. A vegetáció gyilkos, infernális tenyészetének törvényei az emberre is érvényesek, a passzivitás a humánum halála. így válnak korunk hőseivé azok, akik tudván helyzetünk abszurditását, cselekvést hirdetnek, életet a halállal szemben, emberi hitet a kozmikus közönnyel szemben. Csak ők képesek még értékeket látni értelem után kutatni, szépség és jóság után sóvárogni, infernó helyett hazát és otthont teremteni itt a Földön. Csak ők, az autentikus hívők. Juhász Ferenc egész költészete az élet elkötelezettje. Titkokat sejt, titkokat ostromol szóözönvizének örvényeivel, az élő és az élettelen anyag tünékeny formáit, alakító törvényeit, az anyag időben- térben örökké munkáló dialektikáját szemléli, s próbálja az egyetemes létezés sugallatait az ember számára értelmezni. Élet és halál, értelem és káosz küzdelmének barokk monumentalitását idézik az épo- szok, de a mögöttük munkáló mítosz korszerű materiális. A költői alkat lírai, sőt drámai szenvedélyű, s míg egyfelől filozófiai mélységek logikáját keresve objektivitásra tör, másfelől az érzések, indulatok vulkáni erejét zúdítja mindenre és mindenkire, ami és aki a létezés szégyene. Végletek között vergődnek a gondolatok, végletek között hullámzanak az indulatok. A megváltó aranykard szerves része (folytatása, kiegészítése) a kínok között is terebélyesedő életműnek. Vezérmotívuma az élethez fűző szálak személyesre hangolt védelme, az emberi élet határ- helyzeteinek egyikében, a Fekete Asszony-Mindenség, a hitves önkéntes halála után, felébenderes- kristállyá égett szívvel, sebbé törten, nyakig a földben. A „minden gyötrelmet legyőző mosoly” örökre elveszett, s Adyval szólva Halálon innen, életen túl — hozhat -e enyhülést sírás és jajongás! A lélek számvetése az ős-lét erejével mondja igazát, „szívében büntelenül”, hirdeti az élet vállalásának egyetemes-személyes kötelességét. Megyek halálom felé, — megyek múlásom felé, — megyek koporsóm felé! — Meghalok. Jól tudom — olvashatjuk versről versre a törvény tényszerűségét, elemi ismeretét, de az ember kimondott célok megvalósítását várja, époszok sorát még,értelmét az életnek, kínoknak és magánynak egyaránt a titkok kimondásában, az alkotásban, s másokért, az életért ható önkiteljesedésben sejtetve. A szép harag reménye a végleges távlatok hiteléből ered. Az átkozott Isten-disznók utálkozással vegyes dührohamát az értetlenek piszkáiódásai ellen át- meg átszövi a tőlük való különbözés, az önmegnevezés lírai szépsége, halott és élő halálának és életének mitikus kivételessége. Az arányokat már az undor, a csömör szabja meg, a lényeget azonban a kontrasztban megnövelt önminősítés jelenti, amely gnómák titokzatosságával éppen a költemény végén megsejtett vagy éppen felismert eszmében nyilvánul: Mi-Voltunk-Halhatatlanok Lettün k-Egymásért-Halandók! S egy a törvény jövő-múltja: halott a halált nem tudja! A halál nem a halandót, a halandó: csak ami volt, azt érti csak, amire várt! Halál nem tudja a Halált! 93
