Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)
— Feri? Semmit. Megint olyan hallgatag volt, mint az első napokban. — Összevesztetek? — Nem. Ezt (gy nem mondhatom. Nem vesztünk össze. Csak ... Valahogy r.em tetszett nekem az az ember. Helga se tetszett. Két napon keresztül állandóan idejárt. Olyan agresszíven utasítgatta a személyzetet, az orvosokkal állandóan zsörtölődött, mintha ő lenne az Atyaúristen. Ajándékokat hozott neked. Nem akartam elfogadni; erre úgy letorkolt, mint egy dedóst. Kihúzta a gyufát nálam. Kidobtam a szépséget az ajándékaival együtt. Csak aztán vettem észre az éjjeliszekrényedben a pénzt. Tudtam, hogy ő hagyta itt. Rohantam a szállodába. A portás nem engedett fel hozzá. Felhívta szobatelefonon, és Helga azt mondta, adja át nekem a kagylót, nem óhajt személyesen fogadni. Sokáig vitatkoztunk. Először azt se akarta elvállalni, hogy ő hagyta ott a pénzt. Jó, mondom, akkor átadom a rendőrségnek, mint talált összeget. Erre elsírta magát, valósággal könyörgött, hogy fogadjam el. Később belekiabált a készülékbe, hogy ne vitatkozzunk, mert leteszi a kagylót. Jó, mondom, végül is elfogadom a pénzt, de csak kölcsönbe. Kértem a címét, Lediktálta, látod, ez az. Majd otthonról visszaküldjük neki. Annyi hasznunk van az egészből, hogy nem kellett apánkat megijeszteni egy váratlan távirattal. Helga pénzéből kifizetem az orvosokat. És... amint engedik ... Hazamegyünk ... — Haza ... Haza! Hazamegyünk! — Jaj, nehogy bőgni kezdjél, az istenért! Rögtön itt terem az ágyadnál tíz orvos, húsz kedves nővér, engem meg kidobnak innen, mint egy lábtörlőt. Elfelejted, hogy nem otthon vagy! Itt törődnek a betegekkel, nem úgy, mint ctthon! Erről jut eszembe: tegnap este sikerült megfognom a „Petőfit”. Nyolc óra volt, vagy kilenc? Már el is felejtettem, mikor mondanak híreket a Petőfin, az órám meg éppen megállt. — És? Mi újság otthon? — Otthon? Hogy mi újság otthon? Azt nem tudom. A szpíker Vietnamról beszélt. B ötvenkettesek újabb bombázásairól, a párizsi tárgyalások előkészítéséről, Nixon politikájáról. Aztán egy idegen adó belepofázott. Elnyomta Petőfit. Nem tudom ... nem tudtam meg, mi újság otthon. * Harmadik nap délutánján szokatlan időben kopogtatott ránk a kedves nővér. Telefonhoz hívott. Csodálkozva, szinte hitetlenkedve néztünk össze. A nővér még egyszer eljátszotta a mozdulatokat: semmi kétség, jól értettük. — Ha mégis tévedés, legfeljebb visszajövünk — mondtam, s Péter, meg a gyerek bizonytalanul követtek. — Halló?! — kiáltottam a készülékbe —, halló itt... — Halló! Te vagy az?! Csakhogy meggyógyultál! Üdvözöllek. — Feri! — Azért hívtalak, hogy megmondjam: Helga hamis címet közölt a férjeddel. Ne adjátok postára a pénzt, mert elkallódhat. Ne is kérdezd az igazi címet, én se tudom. Az adósság miatt meg ne fájjon a fejetek, mert Helga férje ... — Férje?! — Jó, nem férje: élettársa ... Szóval az az ötvenéves svájci üzletember nem szokta elszámoltatni Helgát. Tegnapelőtt ő is megérkezett Rijekába, és aztán elröpültek ... Valahová... — És te? — Én most útban vagyok ... Helga utolsó kérését teljesítettem ezzel a telefonnal. — Feri! 57
