Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)
— Úgy, úgy! — nevetett Helga megint gúnyosan. — Hát ide figyelj, édes! Ha még nem vetted volna észre, közlöm veled a tényállást, már csak a meglepetések elkerülése végett is: drága kis palántád felettébb hiú reményeket táplál magában! Feri kegyeire pályázik titkon, úgy bizony, olyan szerelmes a fiatal úrba, mint egy nagyágyú! — Nem igaz, nem igaz! — sivalkodta Ditte elvékonyuló hangon, s hirtelen elszánt, fenyegető arccal szembefordult Helgával, mint egy sarokba szorított vadmacska, akinek nem maradt más lehetősége a menekülésre, csak a támadás. — Nem igaz?! Azt mondod, nem igaz?! Még gyáva is vagy ráadásul?! Nem mered bevallani?! — Nem igaz, nem vagyok gyáva! Helgán látszott, hogy szerepet játszik. Neki ez az egész jelenet nem volt más, mint egy jó, izgalmas játék, amiből csak ő kerülhet ki diadalmasan. — Nem?! Nem vagy gyáva?! És szerelmes se vagy, azt mondod?! Ha nem vagy gyáva, akkor... akkor például miért nem mersz beülni a motorcsónakomba?! Ditte nem tudta, hogy játék az egész. Ő csak azt érezte, megsemmisül, ha nem védekezik, ha nem támad. — Nem félek! Nem félek a motorcsónakodtól! Te hazudsz! Azt hazudod, félek! — Hazudok?! Én?! Hát ide figyelj, édes kicsi kislány! Bizonyítsd be, hogy én hazu- dok, s nem te! Gyere el velem csónakázni, majd elválik, melyikünk hazudott! Tudom, akkor kellett volna ... Akkor kellett volna megfognom a gyerek kezét és nem engedni, hogy elmenjen. Akkor kellett volna újra anyává változnom, s közbelépni . . . Akkor kellett volna, de nem tudtam cselekedni. Mióta felfedeztem Ditte nagy titkát, annyira együtt éreztem vele, annyira átlényegültem, és vele éltem az élményt, hogy már egészen az ő érzéseivel éreztem, az ő reflexeivel reagáltam, az ő könnyeivel sírtam, és vele együtt indultam el szó nélkül a csónak felé. Helga visszatartott! — Nem segítünk a gyereknek! Hagyd, hogy megtanulja a bátorságot! Neki is jobb lesz így! És én bambán félreálltam. Pedig láttam a gyerek elszürkült, halálravált arcát. Tudtam, éreztem ... Mégis végignéztem, amint sovány karjaival esetlenül felkapaszkodik, és tehetetlen, szinte élettelen tömegként a csónakba zuhan. Aztán hirtelen felpörgött a motor, a csónak nekiiramodott, s Ditte visszanézett rám. Helga veszett iramban száguldozott le s föl, a parttól 2—300 méterre; amikor megfordult, az éles kanyarokban oldalra dőlt, majdnem felborult a csónak, hogy aztán a vízből kiemelkedve, levegőbe fúrt orral rohanjon tovább. Mint egy elszabadult, félelmetes vadállat. Nem láttam arcukat, ahhoz túl nagy volt a távolság és a sebesség, de az ösztönösen exponáló szaruhártyám a dermedt zsibbadásban akaratlanul elém vetítette a képet: Ditte utolsó rám pillantását. S végre magamhoz tértem. Őrülten rohantam a vízbe. Rémlett, Feri utánam kiáltott, rémlett, hátam mögött csobbant a víz, mintha valaki beleugrott volna, de nem érdekelt. A távolságot méregettem, ha fejemet kiemeltem levegőért, a távolságot néztem köztem és a csónak között, néha már egészen közel voltunk egymáshoz, néha a csónak nekiiramodott, s még jobban eltávolodott tőlem. Lehet, hogy kiabáltam is Ditte nevét, lehet, hogy csak akartam, már nem emlékszem. Sőt, attól a perctől, hogy a gyerek felkapaszkodott Helga után, tulajdonképpen csak nagyon homályos és összekúszált emlékeim vannak. Csak az a pillanat él bennem még ma is iszonyú élesen, és most már örökre kitörölhetetlenül, amikor úszás közben újra felemeltem fejem, s láttam a feltartóztathatatlanul egyenesen felém rohanó csónakot. „Még nekem jön az őrült!”—gondoltam, s ösztönösen lebuktam a víz alá. Aztán elmerültem az öntudatlanság vaksötétjébe. 55
