Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)
„Ugye nem fogtok félni?” Ezt már a kocsiból kiáltotta vissza Péter, s nem várta meg a választ. De nem is azért kérdezte. Várakozásom ellenére Dittével nem volt semmi bajom. Talán nem hallotta, hogy Feri „legyerekezte”. Vagy egyszerűen csak nem akarta hallani? Tudom is én. Olyan zárkózottak ezek a mai gyere... akarom mondani: ezek a mai fiatalok! Másnap késő délelőtt érkezett meg Péter. Egyedül. Véreres szemei alatt fekete karikák, ujja sárga a nikotintól, és ingnyakán vastag koszcsík. Ilyen zülöttnek még sohasem láttam. Péternél a „tartás” fő szempont. Mégis Ferit kérdeztem először: Ditte sötét arccal leste apját. Péter bosszúsan legyintett. — Feri!^— mondta furcsa hangsúllyal, és lehuppant mellém a sátor elé terített pokrócra. — Én se megyek Ferivel soha többé sehová! Hatásos szünet következett. Máskor talán nem hagytam volna annyiban a dolgot. De most nem szóltam. Feri érdekelt. — Mesélj már, mi történt! — Hangverseny után elmentünk Rijekába. A dzsesszklubba nem sikerült bejutnunk, de hogy ne forduljunk mindjárt vissza, éjszakai mulatót kerestünk. A belvárosban találtunk is egyet. Asztalt is kaptunk odabent, igaz olyant, amelyiknél két fiatal lány meg egy fiú ült. Németül társalogtak, de Feri azt mondta, nem németek, mert nagyon idegenül beszélik a nyelvet. Ő mindent értett, és magyarul tolmácsolt nekem. Megtudtuk, hogy a két szőke lány svájci, és az olasz fiúval itt ismerkedtek meg. Az egyik lány, a szőkébb és szebb, sűrűn felénk pislogott, s akkor elkezdtük tárgyalni Ferivel, hogy vajon melyikünket csípi a kislány. Hülyéskedtünk. Strigulákat húztunk a cigarettás dobozra: egy pillantás neked, egy nekem, egy ide, egy oda. Egyszercsak megszólal a kislány magyarul: „Ne strapáljátok magatokat! Egyikőtöknek sincs esélye!” Majd beestünk az asztal alá. „Te tudsz magyarul?!” „Magyar voltam. De pszt! A barátaim nem tudják! Hat éve élek Svájcban, és azóta azt is letagadom, hogy hol születtem!” — Remélem, egyből elment a kedved a kislánytól?! — Ne izgasd fel magad! Úgyis átengedtem volna Ferinek, csak balhéból játszottam. — Ühüm! — Mit ühüm?! Hogy szedhettem volna fel én magamnak, mikor te is itt lógsz a nyakamon a gyerekkel együtt?! — Ja igaz! Nem szoktad feleslegesen pazarolni az energiádat. — Na, most érdekel a többi, vagy nem?! — Jó, jó, ne kiabálj! Úgy látszik, te izgattad fel magad. — Már hogy a csudába ne... Cigarettát dugtam a szájába, hogy elhallgasson. Undorodva kiköpte. — Hagyd már, így is nikotinmérgezést kaptam. Hajnali háromtól reggel nyolcig legalább két dobozzal elszívtam, amíg vártam Ferit. — Úgy?! Vártad? Szóval mégiscsak volt esélye a kislánynál! És Feri nem habozott! Rokonlelkek találkoztak. Tetszett, hogy letagadta a származását! — Nem. Nem tetszett Ferinek se. — Ezt éppen te mondod?! Feriről? Idézzelek? „Ha selejt, hadd hulljon!” — Disszidálni, mint magyar disszidens Nyugaton élni: ez egy. Származásomat sznobságból aljasul letagadni: ez kettő. Feri is felháborodott. Azért is bekapcsolódott a társaság beszélgetésébe, és „véletlen” elszólta magát, hogy Helga — így hívták a kislányt — meg ő, honfitársak. Nem, nem történt semmi. Vagy ha történt is, a másik kettő magában intézte el. Nem romlott, sőt egyre emelkedettebb, meghittebb lett a hangulat. Helgánál mégiscsak volt esélye Ferinek, s gondolom, Feri úgy volt vele, miért ne használja ki a lehetőséget, ha egyszer felkínálja magát. Záróra után a fülembe súgta, hogy hazakíséri a hölgyet, várjam meg a kocsiban a bár előtt. Vitatkoztam, miért nem 52
