Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)
— Láttam a táskádban egy búvárfelszerelést. Ideadnád? Feri már feküdt. Csak intett: vidd! Péter vállat vont, és belenyúlt a táskába. Ditte szorgalmasan gyűjtögette s válogatta a színes kavicsokat. Egyébként megvizsgálta, alaposan szemügyre vette őket, s azt hiszem, gondolatban már el is osztotta, kinek mennyit és milyent fog adni majd otthon. Kisgyerekek játszottak a víz szélén, egyik-másik Ditte felé gurította labdáját. Dobálóztak valameddig, nevettek is, meg sikoltoztak. Ditte anyáskodón kezére játszott a kisebbeknek: hanem a labdázást hamar elunták, s hogy mindegyik csak a maga nyelvén gagyarászott, Ditte feldühödött tehetetlenségén. Elhúzódott tőlük, messziről nézte őket. Már én se csodálkoztam, hogy olyan sok, magányos gyereket láttam a strandon. A lustaságtól magamba roskadtan ültem vagy feküdtem a napon, az olvasást már nem erőltettem, pihentetőbb időtöltésnek véltem a bámészkodást. Néha Péter is meglátogatott, mellém ült, olyankor együtt lestük a strandolókat. Sunyin, napszemüvegen át bámultuk őket, aztán megbeszéltük a látottakat. Hangosan persze, hiszen ki érti a mi nyelvünket! Azaz, egy valaki mégis, dehát Feri csak fekszik és alszik (?) mellettünk, illetve Feri nincs is, vagy ha mégis van, csak annyira, mint egy halom kavics, amibe beleágyazta magát, vagy a karnyújtásnyira levő tenger, melyben néha megmártózott. — Ez az ember egy jógázó fakir — mondtam Péternek hangosan, s találomra egy csupa háj, napozó férfi felé böktem állammal, ha netán mégis tévednék. Péter értette a célzást, nevetett; de volt ebben a nevetésben valami, ami csak nekem szólt: — Nehogy azt hidd! A jógázók nem meditálnak gyakorlat közben. „Az az ember” viszont nagyonis meditál. Latolgat. — Például? Péter intett, hogy nem mondhat többet. Hangosan így felelt: — Tudod mit? Mire visszajövök, találd ki! Máskor is játszottunk ilyen társasjátékot kettesben, sőt, ma délután csak ezt játszottuk, azért lestük a körülöttünk lődörgő embereket, de most másról: konkrét dologról volt szó. Egyszeriben megéreztem azt a titokzatosságot, ami körülvette Feri személyét. Péter elindult, utánalódultam, a víz szélén elértem. — Talán beszélt neked valamiről? — Nem. Csak egészen véletlen tanúja voltam egy üzletkötésének. Azt hiszem, nem tévedek abban, hogy Feri megpattanni készül. Nem volt kedvem a forró kavicságyra heverni. A matracra ültem, de az halkan sírva kieresztette magából a maradék levegőt. — Mert nem szorítottad elég ideig a ragasztást! Nem tudom, mi dühített fel hirtelen. A jogtalan szemrehányás vagy a váratlan hang? Vagy a tudatalatti felfedezés, hogy ez az ember becsap bennünket: egyáltalán nem is olyan közömbös, érdektelen, mint amilyennek láttatja magát. — Mondtad egy szóval is, meddig fogjam?! — Kérdezted?! Kedvem támadt valami gorombaságot vágni a fejéhez. Ugrásra készen feléje fordultam; de egyszeriben elfelejtettem, mit is akartam mondani. Feri mosolygott. Nem, nem vigyorgott. Arcán úgy terült szét a kedveskedő, szelíd mosolygás, mintha nem is ő kiáltott volna rám az imént. „Ködlovag”, gondoltam magamban, de nem mondtam ki. Táskájából banánt vett elő. Egyet felém nyújtott. — Beállhatok én is a játékba? 43
