Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 11. szám - Lőrinczy Huba: A modern sci-fi egyik előhírnöke (Hungaricus (Budai Dezső): A szenvedő ember)

Az őrjöngő egymásra találást azonban rövidesen tragédia követi. Az újdonsült menyasszony az oroszországi Női Liga elnöke (a szervezet a Konzervatív Férfiak Ligája ellen konspirál, s „forradalomra” készül; az összeesküvősdi céljainak és módszereinek leírása a regény leggyengébb, már-már paródiaszámba menő fejezete. . .), s Krisnátó hazaindul híveket toborozni. (Újabb lehetőség a népek egyesítésére. . .) Még úton van, amikor választottját valamely gonosz akarat meggyilkolja. Ám a herceg nem adhatja át magát emésztő fájdalmának. Kína — éhező földmunkásaira hivatkozva — háborúra készül India ellen. Tárgyalni csak Krisnátóval hajlandó, s csak a herceg lángeszében bízik az indiai kormány is. A halott kedvest egy percre sem feledve Krisnátó máris útra kél. Egy pillantás a nyomasztóan szervezett kínai társadalomra és iparra, egy eredménytelen szócsata a magabiztosan követelődző agrárminiszterrel, majd egy sorsdöntő találkozás a miniszter leányával. A hajadon eszelősen és reménytelenül szerelmes Kris- nátóba, s némi bájolgás után előbb Kína hatalmával fenyegetődzik, majd házastársul kínálkozik. A visszautasítás gyötrelmében bevallja, hogy az ő apja végzett a herceg menyasszonyával, leleplezi országa haditervét és fegyvereit, végül elmenekíti Krisnától Az India felé száguldó herceget gyilkos sugarak veszik üldözőbe, majd egy mesterséges vihar a földhöz teremti. Mire magához tér, a háborúnak vége (csak egy fél óráig tartott), a gonosz kínai miniszter követte leányát az öngyilkosságba, s béke honol a világban. Krisnátó nagy szomorúsággal érzi, hogy minden reménye széthullott, de aztán újabb küldetésbe kapaszkodik. Indiáért, az emberiségért, a szerelemért van még mit tennie. „Hát ez a vég. És ez a kezdet. ..” — nyugszik meg a sors akaratában.

A cselekmény ismertetése mindjárt kritikája is a cselekménynek. Ez a csinált szeszélyességgel kanyargó, a 14-0 oldalnyi terjedelemhez képest túlságosan ágas-bogas his- tiria jó pár gyermeteg részlettel, ügyetlenül „romantikus” fordulattal kedvetleníti el olvasóját. Komját Aladár „Jókai-féle naivitással elképzelt, .. .zilált fantasztikumokról” beszél bírálatában. Észrevétele nem jogtalan, épp csak a Jókaira suhintó lekicsinylő hangsúlyt kell elutasítanunk. Bizonyos, hogy A szenvedő emberben benne van a nagy mesélő sugallata. A posztumusz Buday-esszé vallomásos mondatai erről is beszámolnak. Mert lehet-e csupán incselkedő véletlen, hogy épp Jókai „lelkének” szentel Buday-Hungaricus terjedelmes tanulmányt, hogy épp őt tartja a „világ egyik legnagyobb írójának”, hogy épp a virágzó jövőért fáradó, az emberiséget is boldogító Adorján Manasszét, Berend Ivánt, Tatrangi Dávidot becsüli héroszai közül a legtöbbre, hogy épp A jövő század regényét (s a benne kibomló pacifista programot!) emeli a legmagasabbra lelkesült szavakkal? A szenvedő embert és A jövő század regényét egész hajszál- cső-rendszer köti össze. Hasonló bennük a romatikus cselekményvezetés, a jövőbe lóduló és utópiát termő képzelet, a hétmérföldes léptekkel fejlődő tudomány és technika látomása, az örök béke óhaja, s még Krisnátó hercegben is visszafénylik valami Tatrangi Dávid héroszi nagyságából. Más kérdés, hogy Jókai műve — minden romantikus szélsőségével egyetemben —jóval összefogottabb, izmosabb, lendületesebb, merészebb, szuggesztívabb vízió a jövendőről, s hogy Krisnátó legfeljebb vézna, dadogó kisöccse lehet Tatranginak.

Mind Schöpflin Aladár, mind Komjáti hibául rótta fel, hogy A szenvedő ember kompozíciója törmelékes, s nincs igazán szerves, egy végből szabott cselekménye. „A nagy lendülethez... nem elég erős a lélekzete... Egy rövid történetbe az egész világot, s az egész emberi életet akarja belefoglalni, de csak töredékeket bír összeszedni, nem adja egy egésznek, egy organizmusnak a benyomását” — így Schöpflin. A túl szapora helyszínváltásoktól szétmorzsálódnak az események. Minden fejezet csak izgatott fényvillanás: nem világítja otthonossá a „szép új világot”. Megállnánk és körülpillantanánk, de máris tovaragad a szerző lihegő ritmusa. S — különös ellentmondás! — mégis úgy érezzük, hogy a cselekmény mindvégig bénán vesztegel a kifutópályán: a felszálláshoz,

83