Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Ruffy Péter: Afrika piacain
zsek és fatörzsek.” Azután: „Arcok és faragott arcok.” Tanzániában megszámlálhatatlanul sok — a számítások szerint 123 — törzs él. S mindegyik ismeri és gyakorolja a fatörzs művészetét. A legnevezetesebbek a makonde törzsből valók. A makondék formálják ki a legszebb faragott arcokat. Faragott arc? Tulajdon arcukat külön szabásminta szerint díszítik. E vonalakat még a kisgyermek arcára vésik — vagy égetik? — rá, a vonal együtt nő az emberrel, gyönyörű stigmává válik, egy zárt közösséghez való tartozás bélyegévé is, meg a zászlajává. Ez a „megbélyegzés”, s örökös stigma, amelyről a makonde bárhol azonnal fölismerhető, a társadalmi fejlődés során bizonyára megszűnik majd egyszer általános törzsi szokásnak lenni. De az a másik faragott arc, amelyet a fatörzsbe vésnek, az a fafaragó művészet, amelynek a makondék a mesterei, nem kiveszni fog, hanem behatol majd az egész világ teremtő művészetébe. A Hotel Kilimanjaro előcsarnokában két faragott fatörzs tartja az emeletre vezető lépcsősort. A fatörzsek egy része olyan épen hagyott, hogy látható azon még a fa kérge is. Egy részük emberábrázolás. Mintha nemzeti címer és nemzeti zászló lenne, fekete férfiak és nők tekintenek vissza ránk ezekről a fatörzsekről. A törzsekbe vannak belefaragva Belelehelve. Beleköltve. Csak költészethez, tehát teremtő művészethet hasonlíthatom azt a munkát, amelyez a makondék végeztek. Mert kitűnik, hogy e két törzs makonde szobor. — Ki csinálta? — kérdezem. — Óh, sokan — mondják a helybeliek. — És név szerint kik ezek? — Azt nem lehet tudni. 4. Elmentem e nevesincs emberek közé. A budapesti műegyetem tanársegédje, aki szerződtetett szakember, és néhány évig a Dares Salaam-i vízügyi minisztériumba dolgozik, vitt ki e névtelenek közé. — Hol dolgoznak? — A fák alatt. Ezek műhelyek is, piacok is. Bármit meg lehet venni. Messze mentünk, ki Dar es Salaamból, elhagytuk a várost, elszaladt mellettünk a villanegyed, az út már nagyon rázóssá, porossá vált, mikor megálltunk. A hőségben hatalmas fák álltak az utak mentén. Olyan lombkoronájuk volt, mintha egyenesen emelet volna. E lombsátrak alatt ülve, állva, dolgozva fekete embereket láttunk. Minden fatörzs körül külön kis társaság. Csak férfiak. S a férfiak körül svédek, németek, nagy elegáns autókon érkező hölgyek, sáfáris idegenek, akik vadászni vagy világot látni jöttek ide, és felmérhetetlen mennyiségben vásárolják össze ezeket a remekléseket. A nagy fák árnyékában padok és asztalkák álltak.s a padokon és asztalkákon egymás mellett feketélltek az emberábrázolások. Állatábrázolást egyet sem láttam. Csak emberfejeket, férfiszobrokat, nőket csodálatosan boltozatos homlokokkal, családokat és olyan szobrokat, amelyeken tíz-húsz alak, fej, emberábrázolás is fölfedezhető. Az autó hűtővize is felforrt, nyitott motortetővel hagytuk ott az út szélén. Pirított a nyár, sugarakban, folyamokban dőlt ránk a nap, s a fák alá menekülve a pesti magyar szuahéli nyelven szólította meg a fekete művészeket: — Jambo — mondta volt, ha jól emlékszem erre a köszöntésre. — Jambo — kiabálták vissza, olyan készséggel és örömmel, mintha engem valaki Madagaszkár vagy Tanzánia mélyén azzal szólított volna meg, hogy „Adjon isten”. Arra kértük őket, ülhessünk le melléjük, dolgozzanak, mi nézzük, és filmezni fogjuk azt, amit csinálnak. Készséggel álltak rá. Ültünk a nyárban, néztük őket. Én egyetlen művészt néztem. Magas, nagyon vállas fekete férfi volt, felső teste 71
