Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Goór Imre: Levelek Firenzéből
GOÓR IMRE LEVELEK FIRENZÉBŐL I. — Úton Itáliába utazom Ausztrián át. Skatulyaházak, mosolygósak, példás rend. Utam úgy kanyarog, ahogy a hegyek diktálják. A kertek gyerekkorom kertjei. Szüleim ízlése rokon lehetett az itt lakókéval. Most értem meg, hogy mért: apám katona volta Monarchia hadseregében, melyben a vezénylési nyelvvel együtt a példakép is az osztrák volt. Az udvarokon virág, az ágyások között megannyi kerti törpe. Látom, megindulnak színes gipszlábaikkal, s a rezesbanda hangjára egyszerre lépve csapattá gyűlnek. Édesapámra gondolok megint, aki az első világháború seregeivel, határki igazító császári karddal vonult az olaszok ellen arra, amerre hatvan évvel később turista rangban robogok magam is. Elbeszélő hangjában fájdalom parázslóit inkább, mint az ellenség gyűlölete; hajdani bajtársainak sorsafeletti keserűségét idézem fel. Az Isonzónál sebesült meg, amikor az olasz tüzérség a lövészárkok fölé nőtt sziklafalat verette, hogy az alázúduló kövek által osztráknak, magyarnak vitézségre, hősi halálra gazdag alkalmat teremtsen. Szívesen beszélt a szokatlan szépségű tájról. Erre meneteltek ők is Lienzen keresztül, melynek házai most itt táncolnak előttem a háromezer méteres hegyek kosarában. A kosár oldala töredezett. Szél, víz, jég sikálja-vájja, nap fűti peremét. Pusztulásában eget metélő fűrésszé, sárkányfogsorrá hasadozik, vagy oszlopokká, melyek húsz négyzetkilométeres ferde síklapot tartanak. Rajta villog a májusi hó. Két ország határán állok. Az olasz katona emlékül pénzt kér tőlem. S mert magyarok kevesen fordulunk meg évente errefelé, és sok a szolgálatos katona, a magyar kétforintos értéke nagyobb az otthoninál. Az osztrák térképen Toblach alatt zárójelben Dobbiaco. Az olasz térképen Dobbiaco alatt zárójelben Toblach. Apám zárójelek ellen és zárójelekért harcolt... S vonult, milyen utakon, tovább a Dolomitok között. Ha az utolsó hatszázezer év természeti katasztrófái megkímélték volna a háromezer méter magasan volt Cortina d’Ampezzo feletti fennsíkot, akkor most a felvonók kabinjából nem láthatnék a hengeres testű sziklák öléből áradó kőfolyamokat; a több kilométeres, kagylósán vájt üregekben megrekedt telet; s nem tekinthetnénk végig a mélyvölgyek fölé fantasztikus formákba kényszerült fehér és vörös csúcsokon. Micsoda háború dúlhatott itt a harmadkorban! A rétegek 40—50 fokos szögben dőltek, vetődtek, vagy kétoldalról ható kegyetlen erőktől függőlegesen égre tolattak, miközben idegen anyagokkal keveredtek. A kényszerű házasságban a keményebbek az időt jobban állták, míg a málékonyabbak olvadó hóval, áradó patakokkal szállíttatván aprózódó testüket, lefolytak a tenger felé. Kilépek az Alpok kapuján. A Piave síkságnak is beillő köves medre láttán az első világháború messzeszakadt magyarjaira utólszor emlékezem. 57