Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)

— . . .ha fiatal lennék, ha sok pénzem lenne, ha újra nekivághatnék. . .

Nelli Fuchsszal ült szemben. Egyedül vele tartott kapcsolatot. Nelli hamis papírokkal bujkált délen, majd ,,csak itt érzem jól magam, ha beledöglök is!” visszaköltözött Párizsba. Szüleit közben kivitték Németországba, nem tértek vissza. De visszajött a pilóta, és Nellie három gyermek anyjaként az idegenforgalomban dolgozik immár húsz éve. Hosszú nap előtt végiggyalogol a Marais kis utcácskáin, betér néhány percre az Hőtel de Sens melletti zsinagógában. Egy évben egyszer, a nemzeti ünnepen, július 14-én öltözik feketébe, egyedül elmegy az íle de la Cité végében levő földbe süllyesztett emlékműhöz, nekitámaszkodik a rácsnak, fáradt, öreg szemmel nézi a folyosó végét. Aztán újra a vidám Nellie lesz, aki elmenne akár harmincöt évesnek is.

— Kitartott lettem, Nellie, azaz kurva.

— Na, Germaine, hát...

— És nem is lázadozom, mert ha meggondoljuk, egész kellemes állapot.

— Emlékszel, Germaine, az angolórákra?

Germaine ostobán bámult a levegőbe, majd sírni kezdett. Fehér zsebkendőjét teljesen szétnyitotta, úgy fújta bele az orrát.

— Nem lehet, Nellie, nem lehet újra ... — szipogott.

Negyedévenként jelent meg Nellie-néI, ügyelve, hogy a pilóta ne legyen otthon.

Bemard azt mondta: pakolj, tehát pakolt. Bemard ügyvéd volt. Nem egy vállalaté, hanem többé. — A gyárosok kriptái mind egyformák — jegyezte meg Germaine. Bemard nevetni kezdett. — Olyan jókat tudsz mondani, ezt külön bírom benned! — Bemard csak felvette a telefont, és már volt balkonos hotelszoba, nyilván hó is lesz az Alpokban, ahogy a prospektusokban látni: meztelen felsőtesttel, sínadrágban, napszemüveggel, szemben a lejtővel.

Csak egyszer mondott ellent Bernard-nak, Rouenban. Mert az ember elcipeli azt, akihez valami köze van, emlékeihez, hogy így is megpróbálja részesévé tenni életének. Germaine-nek nem sikerült. Bemard unott volt, a fennkölt unottak fajtájából. Megsértődött, amikor Germaine nem volt hajlandó beülni a piactéren Jeanne D’Arc máglyájával szemben a Le Bücher nevezetű vendéglőbe.

A kikötőben Bemard még mindig sértődötten, de némi elégtétellel mutatott két csúcsos orrú révkalauzhajóra: Obéissance és Puissance. Egyformák voltak, egymás mellett ringtak. Germaine megértette: Engedelmesség és Hatalom. A két szót többféleképpen lehet variálni. Ő csak egyféle összefüggésre gondolt.

Már második éve lakott Bernard-nál. Ez egészen szép idő, ráadásul, mint egy hercegnő, mint madame Récamier, mint egy jóházból való kurva. Istenem, ezek a fogalmak ma már persze nem úgy, nem azzal a hangsúllyal. Egy héten háromszor jött takarítani a házvezetőnő. Szálkákból álló halszemű hölgy. — Madame — mondta, és összezárta keskeny száját. Megfagyott a levegő. Ezzel a biccentés és pillarezdülés nélküli nézéssel, ezzel az egy szóval pontosan kijelölte Germaine helyét, mindig nyomatékkai, hogy ő se feledje.

— Ne törődj vele! — Bemard próbált hessegetni. — Tudod, még az anyámnak volt a... — Mert Bernard-ban is éltek emlékek, bár szükségtelennek tartotta bárkivel is megosztani őket.

Kis keze volt, alig érte be tenyerével Germaine mellét. — Klassz melled van! Még mindig.

Csak ezt ne mondta volna. Bemard mindent elrontott. Talán az önzésével. Egyébként Germaine jól tudta, hogy bizonyos helyzetekben a férfiak szókincse nagyon leszűkül. Még Bernard-é is, pedig ő bírta cérnával, akár a bérkonfliktusokról, a hetvenes zavargásokról vagy Etienne Hajdú kiállításáról volt szó. Olajos, választékos, fennakadás nélküli szófolyás, gesztusokkal, mosollyal, szemöldökrándítás-alátéttel. Amikor azon23