Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - SZEMLE - Majoros József: Kamondy László: Vád és varázslat
KAMONDY LÁSZLÓ: VÁD ÉS VARÁZSLAT Szomorúan izgalmas élmény Kamondy László drámáinak újraolvasása. Ezek a drámák: példaszerű következetességgel vállalt kísérletek a hatvanas évek társadalmi problémáinak, morális dillemmáinak a feltárására. Most már félbemaradt kísérletek: az író tragikusan hirtelen halála megakadályozta művészi „beérésüket”. Nem többet és nem kevesebbet akarunk ezzel mondani, mint azt, hogy érezzük bennük a kor lényegi kérdéseit egy szuggesztívebb dramaturgiával megjelenítő színpadi mű — lehetőségét... Kamondy László ízig-vérig együtt élt azzal az energikus és tág ölelésű folyamattal, amely az ellenforradalom leverését követően oly döntő eredményeket hozott szocialista társadalmunk fejlődésében. írásművészete e folyamatban érlelődött, abból „nőtt ki”, s — egy kemény parancsolaté etikus igénnyel — annak mind hatékonyabb kiteljesedését próbálta elősegíteni. Különösen érzékenyen reagált az újjáformálódó szocialista élet morális természetű problémáira; azokra az erkölcsi konfliktusokra, melyek — társadalmi feszítőerejüknél fogva — sürgetően vetették fel a mélyreható analízis, s az elkötelezett állásfoglalás szükségességét. Való igaz, hogy Kamondy munkásságának legjavát, legértékesebb részét szépprózai művei alkotják; s bár intenziven foglalkoztatta a feladat, hogy mondanivalóját a dráma műfajában is megfogalmazza, mégis: drámái nélkülözik azt az atmoszférikus erőt, amely novelláinak és kisregényeinek oly érzékletes karaktert biztosit. Színpadi műveire is döntően az epikus motiváltság jellemző: a cselekmény ívébe meglehetősen sok „kitérőt” iktatott, a szituációkat túlexponálta, s mindez megnehezítette az érzelmi-gondolati ütközőpontok kiéleződését. Kérdésföltevéseinek társadalmi ihletettsége, hőseinek valósághitele elvitathatatlan, ám a konfliktus erővonalainak drámai tömörítésével a legtöbbször adósunk maradt. Első drámája az Elvadult bárány 1955 és 61 között íródott; jellegzetesen „átmeneti” alkotás, amelyben a morális kérdések őszinte exponálását szemléletileg bizonytalan válaszok követik. A darab hőse Tibor egyetemista és ifjú apa, aki egy szűkös albérletben próbál megszabadulni a szülői ház hazug légkörétől. A tiszta érzelmek az előítéletektől mentes hitek, az „erkölcsös” szerelem igézetében akar új életet kezdeni, ám ebbéli szándékát már maga az alapszituáció is „megnehezíti” (felesége Anna „véletlenül” volt szeretőjénél, Kláránál szerez albérletet) — legfőképp pedig saját tétovasága akadályozza meg abban, hogy életeszményét megvalósíthassa. Jól látható, hogy a figura mintázásában Kamondy szakítani kívánt a korábbi évekre jellemző sematizmussal: Tibor az 56 után színre lépő fiatal hőstípus képviselője, akinek magatartását, a világgal való kapcsolatát elsősorban érzékeny intellektusa határozza meg. Környezetének ábrázolása ugyanakkor felületes és egyszerűsítő; az anya, a mostohaapa, vagy Klára bátyja: arc nélküli figurák, akikkel szemben a fiú indulatai, cselekedetei csak formálisak lehetnek. Magányát, kiúttalanság-érzését Kamondynak nem sikerült dramaturgiailag hitelesítenie. Lényegében ugyanez állapítható meg Lány az aszfalton (1959—63) c. drámájáról is, amelynek szerteágazó cselekménye felvonások helyett képekre tagolódik. A hat kép meglehetősen széles keresztmetszetét adja az értelmiségi magatartásformáknak. A darab szereplői az elvtelen, valamint a tartalmas élet igenlése, a léha önzés és a közösségi érzés szerint rendeződnek különböző csoportokba — gesztusaik azonban mesterkéltek, motiválatlanok, s végülis nem alkalmasak az erkölcsi választóvonalak drámai kiélezésére. Kamondy ezúttal is aktuális, társadalmi érvényű problémát állított drámája középpontjába, s tagadhatatlan az is, hogy a fiatalság életszemléletének alakulását a szocialista etika vonzásában ábrázolta. Amit azonban ebben a nagyigényű vállalkozásában is hiányolunk az kérdésföltevéseinek koncentráltsága, s a feszültségterhes kompozíció. Legsikerültebb drámai alkotása a Vád és varázslat (1961). A darab központi figurája Zoltán, a munkásfiúból lett főmérnök, aki Kamondy hőseinek jól ismert konfliktusát éli újra: az emberi tisztesség és az érzelmek őszintesége között próbál harmóniát teremteni. Feleségét becsüli, ám kapcsolatukban egyre kevesebb tartalmat talál; ugyanakkor egyre szorosabb szálak fűzik gyermekkori pajtásához Katihoz. Zoltán érzi, hogy becsületét csak a határozott döntés árán őrizheti meg — felesége Helga azonban egy kétségbeesett gesztussal válaszol: öngyilkos lesz. Kamondy lélektanilag árnyaltan ábrázolja Zoltán dillemáját, megkapó líraisággal rajzolja Kati alakját, s érzékletesen állítja elénk a lány környezetét is, a természetes nyíltságában erős munkáscsaládot. A dráma jelentős erényei ezek, szemléletesen jelzik Kamondy drámaírói művészetének érleltebbé válását. A feleség ön- gyilkosságával azonban megakadályozza a konfliktus hiteles feloldását; helyesen írja ezzel kap- kapcsolatban Pándi Pál: „Kamondy drámájának szerelmi háromszögében mindhárom fél oldalán, sorsában jelen van az igazság része. Éppen abban rejlene a társadalmi izgalmú nagy dráma lehetősége, ha a szerző az egyik fél öngyilkossága nélkül koncentrálná a megoldásba a részigazságokat.” Helga „részigazsága”, hogy mindent Zoltánért áldozott, a gyerekről is azért mondott le, hogy mind zavartalanabb körülményeket teremtsen a férfi előremenetele számára. Nos, az ön- gyilkosság tényével Kamondy valójában megkerülte a problémát, elejtette annak lehetőségét, hogy Zoltán szembenézzen életének ezzel a valóságával, s ezáltal alakja meggyőzőbbé, igazabbá váljon. (A drámát a Madách Színház vitte színre 1963-ban.) A Szöktetés albérletbe avagy sze95
