Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - SZEMLE - Bárth János: Háromszéki népballadák - Rácz-Székely Győző: Kalotaszeg krónikása
építő, aki mindenkor a kultúrának emel csarnokot. És Kalotaszegnek, választott szülőföldjének emlékművet. 1911-ben jelenik meg az erdélyi naplóírás hagyományaiból táplálkozó műve, a Régi Kalotaszeg; még ugyanez évben útjára bocsátja első lapkísérletét, a rövid életű Kalota- szeget; s majd negyven esztendeje szövetkezett Szentimrei Jenővel, hogy színpadra kerüljön e táj népének mindennapi élete: a templomozás, a fosztóka, a lakodalom, a sirató ... A Kalotaszegi ballada azután családi vállalkozássá nőtte ki magát: Kós Károly rendezte, s készítette díszleteit, leánya, Zsófia pedig végkimerülésig játszotta a primadonna szerepét (az aradi nyolcadik előadáson a fáradtságtól el is ájult a színpadon). Kós Károly az erdélyi magyar kultúra s persze az irodalom mindenese. Ezt látszik igazolni legutóbbi kötete, a Kalotaszegi krónika is. Hét írását gyűjtötte itt egybe, amelyek közül több mint félszázad előtt- ről való az első. Ismét találkozhatunk a pályakezdő elbeszélésekből összegyúrt kisregénnyel, A Gálokkal; régi ismerősként húzódunk veszedelmek elől a Pojánára öreg Varjú Jánossal; újabb- kori történelmi ismereteink fölényét elhányva vívódunk a kétarcú (a regénybeli és a drámahős) Budai Nagy Antallal, meg az országépítő István királlyal. Kós Károly írásai — akár épületei — dacolni látszanak az idővel. Csak a háború s az anyag természetes romlása árthatott nekik. Emiatt jelentős vállalkozás ez a válogatáskötet, hisz a részletekben közölt Országépítő egészének elolvasására sürget, A Gálok, a Varjú nemzetség és a Budai Nagy Antal esetleges hiányát pótolja, és érdeklődést kelt a máig befejezetlen — húsz esztendeje megkezdett — új regény, a Kolozsvári-testvérek iránt. Ami e kötetből szembetűnő — s ezt a hét írás egyidejű olvasása csak fokozza —, az az, hogy Kós Károly az íróasztalnál is kővel dolgozott. Figurái (Gál Jankó, Varjú János, Budai Nagy Antal, Csanád) egyetlen sziklából faragottak, akár Szervátiusz szobrai. Súlyosan szűkszavúak, s ha éppen nem cselekszenek, akkor elmozdíthatat- lan sziklatömbök hűségével virrasztják sorsuk jobbra fordulását. Persze, hasonlítanak is egymáshoz, de csupán annyiban, mint egyazon hegy szirtjei — anyagukban. Vagy szülőatyjuk épületei — szellemükben. Mindnyájan közös ősre tekintenek vissza: alkotójukra, Kós Károlyra. Az írások nyelvezete (az 1921-re datált Gáloké és az 1954-es Nagyuraké egyaránt) ugyancsak egy tőről metszett. Kopjafák tövéről. Sűrűn, sötéten csordul ez a nyelv: a balladák s a kalotaszegi nép ajkáról. Tömörsége, gyakori kihagyásai, szaggatottsága, meglepő fordulatai a drámai feszültséget a havasok csúcsaihoz méretezi, dialógusai azonnal vívóállásba helyezkednek. Minden szavának íze, súlya és helye van, akár két- anyagú épületeiben a kőnek és a fának. Mondatait úgy építi egymásra, mint magasbaszökő csúcsos tetőit: az ormukra jutót gyakran a szédülés környékezi, ám kinyújtott karjával a fellegeket súrolhatja. Terméskő nyersességű nyelv ez, de mívesen pallérozott ott, ahol támadási felületet kínál: örök témájánál, Kalotaszeg leírásánál gondosan kerüli a magától adódó ismétlődéseket. Napfény ritkán aranyozza be Kós harangzúgásos tájait (meg történeteit), s ha mégis, akkor elsősorban leány- és asszonyalakjai révén. Persze, nem légiesen könnyed tündérleányok ők sem, hanem a férfigondban mindenkor osztozó partnerek, akik emellett még egy nélkülözhetetlen tulajdonsággal is bírnak: az egymással, a történelemmel meg a természettel birkózó férfihősöket minduntalan a realitások mezejére terelik, már ha azok hagyják. S még ez a gyengén csörgő fény is meg-megtörik a Kós Károly-i látásmód prizmáján: vagy a havasokból aláereszkedő ködfátylon, vagy a szélfúvásos erdélyi történelem sűrű zivatarfelhőin: törökök, tatárok, császári zsoldosok, máglyagyújtó jezsuiták táplálta füsttengerén. A Kós Károly-i írásművészet sajátossága azonban abban a látásmódban leledzik, amely toll helyett kamerát nyom az író kezébe, mellyel végigpásztázza a tájat, hogy elhelyezhesse benne az' embert. ,,Az a köves hegy, velünk szemben éppen: az a Talharu; ez itt a Piatra Calului. Ott messze pedig a völgyhajlásból szürkén, fátyolosán idelátszik a vénséges kopasz Vlegyásza” — kezdi első elbeszélését, az Emberek a havas alattot. Ezt a filmszerűséget tökéletesíti azután tovább a Varjú nemzetség immár rendezői utasítás ízű indításában: „Szelíden öregedő, szomorúan mosolygó őszi napon, de amikor éjszakára hóharmat hull a határra.” E természetes közegben Kós magukra hagyja hőseit, hogy azok a saját mindennapjaikat éljék, de azonnal kapja is tovább a felvevőt, amikor elterelődik létük fontos kérdéseiről a szó. így azután az eleinte egymás mellé, majd a történet egyre gyorsuló pergésében egymásra épülő képek vibrálásából áll össze a Kós Károly-i regény, amelynek egésze mindig pótolja a nemritkán elnagyolt részletek okozta hiányérzetünket. Hogy nem ér rá az enteriőr csend- élet-aprólékosságú lefestésére, annak jó oka van: hiszen akár körül sem érdemes járnia egy házat, mivel az nemsokára amúgyis a tűz martalékává válik. Kós tájain majd állandóan égre lobog a lármafa, s készenlétben a hóhérbárd meg a bakó. Emiatt marad történelem- és társadalomszemlélete minden ponton reális. Közös sors sújt vagy öröm ér itt magyart, románt és szászt, egy zászló alatt egy célért küzd Budai Nagy Antal és Kardos Jákob, Varjú János és Ilia. Erdélyben és Kós könyveinek lapjain az együtt élő népek (tájak és hősök neve, nyelve és gondolkodásmódja révén) a valóság teremtette közvetlenséggel keverednek. A szépíró Kós Károlyról Varró János írt értő, életművének ütőereit gondosan kitapintó bevezető tanulmányt a kötethez, amelynek hét írása a Kós Károly-i írásművészet valóságos kereszt- metszetét mutatja. A Kalotaszegi krónika 93
