Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - ÉVFORDULÓ - Welther Dániel: A kiürített város (Emlékezés Kecskemét harminc évvel előbbi történéseire)
műveleti kormánybiztosságot is. Kérdésükre azonban semminemű választ nem kaptak, legfeljebb vállvonogatást, s a teljes tehetetlenséget bizonyító kijelentést: mi nem tehetünk semmit sem! Tóth László és dr. Révész László (ellenzéki képviselő) megpróbálták a kiürítési parancs visszavonását. Felkeresték dr. Horváth Ödön főispánt, s javasolták, hogy együtt menjenek fel Budapestre és járjanak el a kormánynál. Hajdú Ernő emlékezete szerint: ,,Dr. Horváth Ödön azonban elutasító álláspontra helyezkedett, és kijelentette, hogy maga megy fel, ami tudomásom szerint október 24-én meg is történt. De minden eredmény nélkül tért vissza. így vált lehetségessé, hogy bár más városok is kaptak kiürítési rendeletet, az sehol sem volt úgy Végrehajtva, mint Kecskeméten, ahol az oroszok bejövetele után magam tapasztaltam, hogy talán egy héten keresztül egyetlen polgári személyt sem lehetett a városban látni, mert a város teljesen elnéptelenedett." Dr. Horváth Ödön főispán népbírósági vallomásában budapesti szerepléséről így nyilatkozik: ,,A pártközi parlamenti blokk ülésen együtt találtam Beregffy, Szász, Jurcsek minisztereket, Jaross Andort, néhány államtitkárt és sok képviselőt. Leplezetlenül feltártam előttük a rendelet várható, szörnyű következményeit .. . Szörnyül- ködve hallották (Beregffy elbeszélésem közben távozott), de kijelentették, hogy ők ebben a kérdésben semmit nem tehetnek, ellenben forduljak a belügyminiszterhez . . . A belügyminiszter Szálasinál volt koronatanácson, amely — mint mondták — az éjszakai órákba fog nyúlni. Első államtitkára, Láday csendőrezredes, részletesen elmondott panaszomra és kérésemre azt mondta, hogy az új rendelkezés magától Szálasitól származik, akinek az az álláspontja, hogy az alföldi népet bármilyen szenvedés árán is, biztosítani kell a jövő számára.” Rabolnak a németek Akkor, október 24-én este, nagy tömeg várt a főispánra. Sok ezren még mindig reménykedtek abban, hogy lakásukban maradhatnak, és nem kell egy kis batyuval a hátukon hontalanná lenniük. Már esti sötétség terpeszkedett a városra, mígnem hét óra előtt begördült a főispán kocsija. Nyomban a kérdések özönével árasztották el, de Horváth Ödön semmi megnyugtatót nem mondott. Az emberek megrendült szomorúsággal távoztak, és sokan még aznap este, az egész városban pedig másnap, október 25-én reggel olvashatták a kényszerkiürítési hirdetményt, amelyet a polgármester írt alá, s amelynek az lett a következménye, hogy a pincékben meghúzódva, mindössze háromszázan maradtak a városban. Többek között ezt az adatot dokumentálja a közellátási hivatal közvetlenül a felszabadulás után összeállított jelentése, amely szerint: „Kecskemét városát az orosz hadsereg bevonulása előtt Beregffy-Berger hadügyminiszter távirati rendeletére a hatóságok fegyveres karhatalom igénybevételével teljesen kiürítették. A városban 37 ezer belterületi lakosból mindössze 300 maradt, közöttük csak 30—40 férfi. Ennek következtében a élet megindítása, az igazgatás megszervezése minden városnál lassúbb ütemben történhetett.” A kiürítési hirdetmény — még 30 év múltán is újra olvasva — döbbenetes kijelentéseket tartalmaz. ,,A Duna—Tisza közi hadműveleti kormánybiztosság a M. kir. kormány utasítása alapján elrendelte Kecskemét thj. város alábbiakban körülírt területéről a polgári lakosság átmeneti teljes kivonását. A lakossággal együtt kell hátravonni minden járművet, lovat és egyéb állatot, valamint a lakosságnak ezekre felrakható legfontosabb életszükségleti cikkeit.” 79
