Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - ÉVFORDULÓ - Gál István: Tóth László könyvmentése a náci megszállás napján
ÉVFORDULÓ GÁL ISTVÁN TÓTH LÁSZLÓ KÖNYVMENTÉSE A NÁCI MEGSZÁLLÁS NAPJÁN* Tóth László két nemzedék tudatában is úgy él, mint önzetlen pártfogója, nyomdájával kockázatos kezdeményezések valóságos mecénása. Egy olyan epizódot szeretnék elmondani életéből, amely azt bizonyítja, hogy távol állt minden szokványos kiadói vagy nyomdai gyakorlat megszokásától. 1944 tavaszán, a német megszállás első napjaiban, amikor pedig éppen elég gondja lehetett, másfél évtizedes nyomdászat és kiadói tevékenységéért való esetleges felelősségre vonás miatt, egy olyan bátor cselekedetet, mondhatom, hőstettet hajtott végre, amely a magyar nyomda történetében is elég ritka, nemzetközi vonatkozásai miatt viszont nevét a magyar határokon túlra is elvitte. Szent-Györgyi Albert nemrégiben tv-interjújában végre hiteles fölvilágosítást adott arról az akcióról, amelyet 1943 kora őszén a szövetséges barát magyar körök sugallatára vállalt el. Ahogy elmondta, bizonyos legfelső hivatalos körökben is pártfogolták lépését, és nem rajta múlt, hogy az nem sikerült. Arról a külön misszióról van szó, amely Törökországban a magyar különbékéhez vezető első lépéseket akarta megtenni. A főváros légkörében akkor már benne élt a háború sürgető befejezésének szükségessége és reménye. Én magam is 1943 májusában—júniusában heteket töltöttem Pozsonyban és Zágrábban. Ott nemcsak az odavalósi, a horvát és a szlovák szellemi élet vezetőivel, írókkal, tudósokkal és művészekkel találkoztam, de a Prágából és Belgrádból oda menekült cseh és szerb ismerőseimmel is. Mindenki bizakodott a háború 44 tavaszán bekövetkező befejezésében; Zágrábban barátaim ráadásul arra akartak rábeszélni, maradjak ott, és majd csak Budapest fölszabadításakor térjek vissza. 1938 márciusában történetesen végignéztem Bécsben az Anschlusst. Egész életemre, terveimre, munkáimra villámcsapásként hatott ez a világtörténelmi lavinát megindító esemény. Egyúttal azonban megadta a lökést ahhoz, hogy addigi meditáló, olvasgató, anyaggyú'jtő magatartásomból kilépjek, és elkezdjek írni és publikálni. Pethő Sándor a nemrégiben indított Magyar Nemzetben örömmel fogadta cikkeimet, nem utolsósorban azért, mert rögtön az elsőben, amelyet Debrecen angol kapcsolatairól írtam, a Völkischer Beobachterrel szálltam vitába. Ettől fogva sűrűn jelentek meg cikkeim a magyar—angolszász és a magyar—szláv történelmi és kulturális kapcsolatokról a Magyar Nemzetben, a vezető erdélyi napilapban; a Brassói Lapokban, a Látóhatárban, az Erdélyi Helikonban, a Pásztort űz ben, a Külügyi Szemlében, a Magyar Szemlében, Az Ország Útjában, és több nagy tanulmány a Hungarian Quarterly-ben és a Danubian Review-ban. Némely cikkem nem utolsósorban azért, mert olyan könyveket és folyóiratcikkeket ismertetett, amelyek a háborús években már hozzáférhetetlenek voltak, valóságos körutat tett meg a magyar, sőt a kontinentális sajtóban. C. A. Macartney ,,A Dunamedence problémái” című könyvéről írt tanulmányom először a Külügyi Szemlében jelent meg, másnap teljes terjedelmében közölte az Esti Kurir, majd olaszul is kiadták. Általában rendkívül rövid időn belül, néha még ugyanaznap a londoni * A szerző memoárértékű írását azzal a megjegyzéssel adjuk közre, hogy bár a marxista történetírás is kellőképpen értékeli a két világháború közötti magyar értelmiség egy részének angolszász orientációját, annak összes antifasiszta konzekvenciájával együtt; nem tagadhatjuk azonban, hogy ez a tájékozódás már annak idején is anakronisztikusnak, a későbbi események tükrében pedig illúziónak bizonyult; emlegetése manapság már csak kultúrtörténeti érdekesség. (A Szerkesztőség.) 69
