Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - MŰVÉSZET - Ördögh Szilveszter: Apáti-Tóth Sándor képei elé
nővérei eltávolításánál kifejtett kemény akaratát nemcsak másokkal, hanem vele, az ő sorsával,, az ő életével, akaratával szemben is mindig, mindenütt kérlelhetetlenül érvényesíti. Gulácsy Lajos életét, magatartását 1904 után vizsgálva megállapíthatjuk, hogy hacsak tehette, nem tartózkodott Pesten. Ha kevés pénzhez jutott, azonnal elutazott, szinte menekült hazulról. Édesanyjával kapcsolatban — erre kezelőorvosa is felhívta figyelmemet — az esemény megismerése után mind fokozottabban a szeretet, és az ambivalencia ellentétes érzése fejlődött ki idegrendszerében. Hogy e lelki kettősségből meneküljön, felépítgette magának álcmvilágát, a kis vidám várost: NAKONXIPÁN-t. Magatartásában ez a kettőség élesen megmutatkozott; Pesten, otthonában, vagy otthonához közel egy letört, s mindinkább az álomvilágba kényszerült Gulácsy Lajost ismerhettünk meg. Vidéken vagy külföldön, ha nehezen levethető lelki terhétől szabadulni tudott, szellemes, kedves, de olykor még víg kedélyű, Vidám képeket festő Gulácsy Lajossal is találkozhattunk. ÖRDÖGH SZILVESZTER APÁTI-TÓTH SÁNDOR KÉPEI ELÉ És újra csak belénk csimpaszkodik a kérdés: ,,mi dolgunk a világon?”. És újra megtiporja lelkünket, értelmünket a kétely, meginog teremtésre önös gőggel-büszke- séggel elhivatott hitünk, újra elénk bukfencezik a sunyi-bölcs cinizmus, belénk fal vigyorogva a féregindulat, újra ránk terpeszkedik semmi-mázsáival az idétlen, együgyű tehetetlenség, és cirkuszi csinnadrattával fülünkbe harsogja patetikus, bolond kérdéseit: Mitakarsz, mit akarhatsz, mi dolgot hiszel csakis magadénak itt és most, mit akarsz életre vajúdni és miért?! Hiszen láttad, láthattad, okulhattál: hogy siket a világ! Orvosolhatatlan rákként puffadt benne alattomosan a vétekké ormótlanodott baj, hogy hasztalan nyüszített annyi drága lélek, hogy hiába vinnyogott annyi Krisztus-indulat! Hogy csúfondárosan bohócra festi a Sors az elmebaj papagájkalitkájában pityergő és szűkölő Vörösmartyt, hogy dalolva zakatol a vonat azóta is Szárszó felé, hogy K. úrként bolyonghatsz részvét- telen ama Kafka Franz agyrémkastélyában. Hát mit akarsz, mit akarhatsz?! És hallod Visszhangozni hideg, hitetlen katedrálisck sátánnyelv-örökmécsesének homályában oktondi szavaidat, föl nagyítódnak s tétován vacognak ügyetlen gesztusaid! Lelked mártíralázatát, akár szikkadt spongya a vízpermetet, szikkasztó napzuhatag a zizegő árnyékot, úgy nyeli el, mint soha nem voltat, mint semmiértelműt, a mindennapi zajparádé! Ricsajjá gémberedik némaságod, s éjszakánként hallgatod, ahogy dünnyögféleszűn abenned csírázó akarat: hogy igenis teremteni fogsz, hogy csak azért is — tudva bár szörnyűén szép véged — fölnyergeled Rocinantét, groteszk gebédet, magadra öltöd Don Quijote úr szitává rothadt vértjeit, s erőtlen ujjaid kardként szorítják görcsösen Saint-Exupéry Kis Hercegének sápadtan dacos virágszálát! 62
