Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Raffai Sarolta: Életünk morális minősége

Kétségtelenül büszke tulajdon két keze munkájával megszerzett javaira, de nem joggal büszke rá? Az a bizonyos bunda, amelyről korábban szó esett, nyilván nem nerc, nem ezüstróka: egyszerű prémkabát. Ha a parasztasszony kiakasztja „szellőzni” — nyilván azért is teszi, hogy a szomszédok lássák. De ugyanezt a bundát télen ő használja majd, s legközelebbi szomszédai nyilván nem zongorát vásárolnak, esetleg bundát inkább, amely tagadhatatlanul hasznos ruhadarab: bár mindenkinek jutna rá! Életmódja minőségét növeli, aki erre áldoz.

Szeretnék a falu, a falusi ember védelmében valamit megjegyezni még: régen nem ott tartunk, hogy a földművelő csak az ökör szarváig lát. (Vagy képletesen a zongoráig — ha úgy tetszik.)

A parasztasszony gáztűzhelyen főz, villanyvasalót, mosógépet, centrifugát, porszívót használ. Az öreg is. Hajszárítót vásárol, olajkályhával fűti lakását, főzés közben rádiót hallgat, este televíziót néz. Hogy milyen műsort, ez más kérdés, ez nem tőle függ. Izgalmas dolog ízlésük szintjének emelkedését tanulmányozni, megtehetnék ezt a műsorok szerkesztői is: kevéssé óvatoskodnának a tömegkommunikáció értelmi szintjének emelésével. S föltétlenül megemelnék — mindannyiunk örömére

— a szórakoztató műsorok művészi szintjét is.

Nem szabadna elfelejtenünk, hogy a ma általános iskolájának nyolc osztályát elvégzett ember nagyobb tudásanyaggal rendelkezik, mint a harminc évvel ezelőtt a polgári iskolát elvégzett fiatal, bár az utóbbi annak idején az átlagból kiemelkedett, s végzettsége folytán kistisztviselői állás betöltésére alkalmassá vált. Márpedig napjainkban a 35 — 40 éves parasztok, segédmunkások, betanított munkások túlnyomó többsége elvégezte az általános iskolát, melynek tananyaga igen sok, igen magas szintű. Pedagógus vagyok: véleményem szerint igen sok, már-már bűnösen az, ha a tanulók megterhelését tekintem. Nem egy ország középiskolai tananyagával lehetne összevetni akár.

S a falu lakossága nem bundát vásárol elsősorban. Választókörzetem egyik — kétezer lakost sem számláló községében — házanként ötezer forint hozzájárulást vállal a lakosság, hogy vízvezetéke, s használható fürdőszobája legyen. De valamennyi község erre törekszik, esetleg valamivel kisebb áldozatot vállalván. Falun a közművesítés ugyanis ritkán a társadalom ajándéka, mint ahogyan a városokban természetszerűen az.

Egyik szociológusunk azt mondotta: súlyos hiba több emeletes középületet tervezni a vidéki városokban, mert a paraszt, aki ügyét intézni oda elmegy, azonmód vissza is fordul, s hozzá megszégyenülten, mert a liftet kezelni képtelen.

Az ilyen megalapozatlan kijelentéseket cáfolja a gyakorlat: elég az utcára kilépni. Parasztemberek-asszonyok vezetnek autót, ülnek bukósisakban motorkerékpárra

— a technikai eszközök használata ma már nem egy osztály vagy réteg privilégiuma, inkább rátermettség kérdése, s ha valakinek érzéke a gépek kezeléséhez nincs: ezt azután igazán csak gyakorolni kell.

A fentiek alapján tehát nem lehet a legszélesebb népréteget tudatlannak, műveletlennek, esetleg nyájléleknek tekinteni — súlyos veszedelem akként kezelni.

A gödöllői kerekasztalbeszélgetés alkalmával nagyon érdekes nyilatkozatot hallottam. Az egyik diák elmondta, hogy anyja, mint családfenntartó és egy kereső négy-öt, és nem is olcsó ételféleségektől összeállított reggelit tesz hazalátogató fia elé, miután egy szál maga mintegy félmillió értékű ingó és ingatlan vagyont szerzett. Hadd kérdezzem én meg ezt a fiatalembert: gondolja, hogy anyja ugyanilyen bőségesen reggelizik? Vagy étkezik? Az anya eljutott odáig, hogy olykorolykor hazalátogató fiát ily gazdag asztalhoz ültetheti: el is hiszem.

De hogy egy kereső, ma, nő létére, aki gyereket is nevel, mintegy fél milliót

75