Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 10. szám - MŰVÉSZET - Gulácsy László: Nakonxipán álomkövei (Epizódok Gulácsy Lajos életéből)

mi mozzanatok, a kész eredményekben a vérbeli festő ízlése és logikája jelentkezett.”

Betegségével kapcsolatban — amint előzőleg említettem — sokan gondolnak örökölt hatásokra; de sokan tudják, hogy minden ember idegrendszerében van egy határvonal, amelyen belül az egyén egészségesen elviseli, eltűri a sors csapásait, de azon túl nem bírja, összeroppan. Ekkor elhatalmasodik rajta az eddig rejtett betegség is, s választhat az idegszanatórium vagy az öngyilkosság között.

A tisztánlátás kedvéért idézek az idevonatkozó szakirodalomból: ,,Az öröklési terheltség... jelenti az egyéni alkatnak a normálistól csak bizonyos fokban eltérő voltát, ami önmagában még nem betegség, mégis azt eredményezi, hogy az illető egyén a közönséges élet teherpróbáját nem bírja ki, hanem összeroppan alatta, vagy legalábbis a külvilág behatásaira a szokottól merőben eltérő reactiókkal felel. Az öröklési terheltségnek külső jele nincs. Az ún. »degenerátiós stigmák« egyszerű alaktani változatok, amelyekről semmiféle következtetést levonni nem lehet.” (Szöllősy Lajos dr. írja a harmincas években.)

Az örökletesnek tartott elme- és idegbetegségekről, 1974-ben sem tud sokkal többet az orvostudomány.

Tehát: „Nincs az a kötél, mely az állandó terhelés következtében előbb vagy utóbb el ne szakadna.”

Gulácsy Lajos nagybátyám volt — édesanyámnak féltestvére. Szüleimmel mi gyermekek — Józsi bátyám és én — 1905-ig Beregszászon éltünk. Ekkor halt meg édesapám. Budára költözve a Márvány u. 33. sz. alatt vettünk ki lakást. Ebben a lakásban — ha Pesten tartózkodott — állandó vendégünk volt Lajos bátyám, aki édesanyámat nagyon szerette, s minden bánatával és problémájával hozzá, Sára nővéréhez fordult. Hét—tízéves gyerekként ott lábatlankodtam közelükben, és sok olyan dologról, eseményről tudomást szereztem, amiről mások nem igen tudhattak. Megélhetési gondok miatt édesanyám 1909. évben visszaköltözött velünk Beregszászra. Lajos bátyámmal már csak 1916 szeptemberének végén találkozhattam, amikor Buzinkayéktól llosváról Pestre utazván két hétig nálunk pihent. Katona voltam, a harctérre való indulás előtt két hetes szabadságot kaptam.

Szobámban együtt laktunk. Ilosvai több hónapos pihenésének hatására én betegségének ekkor még nyomát sem tapasztaltam rajta. Néha fél éjszakákat beszélgettünk. Sokat mesélt életéről, utazásairól. Elmondta olaszországi tanulmányútja történetét, az 1914—15, évi eseményeket: mint magyar állampolgárt internálták, és mert felháborodásának erőteljesen hangot adott, a szemben levő szigetre, egy „szanatóriumnak” becézett bolondok házába szállították. Itt már komolyan megbetegedett. Beregszászi utolsó estéjén elbeszélte, hogy miként tudta meg 1904-ben Orosházán azt a szülei által féltett titkot, hogy az ő születése — közvetve ugyan, de — két kis unokatestvére halálát okozta.

Ezután a beszélgetés után —amire később részletesen kitérek— mindketten sokáig nem tudtunk elaludni. Engem kivittek a harctérre, ő meg elutazott Pestre a Rigó utcai lakásba ...

Ezek az élmények késztetnek arra, hogy — felhasználva a személyes emlékeket, a családi hagyományt (különösen édesanyám visszaemlékezéseit, aki egész 1932. évig testvéri kapcsolatban volt Lajos öccsével), a Gulácsy Lajossal foglalkozó irodalmat, s képeinek reprodukcióit — életrajzát megírjam. Itt talán hangsúlyoznom kellene azt a szót, hogy hitelesen, mert eddig a róla megjelent életrajzi adatok közé—mintha ez is hozzátartozna élete tragédiájához — sok téves adat került.

Az „Életünk” c. folyóirat (Szombathely) 1970. évi 5—6. számában Bodri Ferenc tollából tanulmány jelent meg Gulácsy Lajosról „Gulácsy-portré” címmel. Ebben többek között a következőket olvastam: „Gulácsy 1924-ben bekövetkező megvakulásá52